Emlékek 5

104

Nagyon veszélyes vizeken evezett Tabák Lajos az utolsó két évtizedben, miközben ő erről a legkevésbé sem tehetett. Ha érdeklik, elmesélem.
Fotómuzeológusként aggódva figyelem már jódarab ideje azokat az alkotókat, akikkel kapcsolatban bármi, hangsúlyozom bármi, érdekesebb lesz, mint a produktum, az alkotás, a mű. Ismerünk jól sztorizó fotográfusokat, akik mindig tudnak kollégákról jó történeteket. Ismerünk fotográfusokat, akikkel mindig történik valami. Egy-egy megesett dolog aztán odakapcsolódik leválaszthatatlanul az emberhez, s attól kezdve már nem az a lényeg, hogy milyen fotót készített legutóbb, hanem hogy tudod-e mi történt vele… Már megint … És a történet a népköltészet részévé válik, szájról-szájra jár, kicsit mindenki hozzátesz, ezt-azt kihagy…pontosan úgy, ahogyan annak idején tanították irodalomórán. És attól a pillanattól fogva a történet elébe tolakodik az embernek és elfedi a képet is. Nincs mű, nincs művészet, csak a mese, a duma. Ezt neveztem veszélyes víznek.

Tabák Lajos nem volt sztorik hőse. Az aztán végképp nem. Aki ismerte, tudja, hogy ez olyan messze állt tőle, mint innen a Holics utca 3-ból a Saturnus külső gyűrűjének túlsó oldala. De mégis népmesei figura vált belőle, hiszen ha az utolsó húsz évben bárhol említették, mindig a kora került előtérbe: Már 84 éves és még mindig fényképez. Kilencven évesen ezt és ezt tette. Száz évesen még eljött Szolnokról Kecskemétre a fotómúzeumba, hogy megnézzen egy őt érdeklő kiállítást. (Ez utóbbi történet mesélésében, bevallom, magam is élen jártam) Aztán lett 101, 102, 103 és azt hittük, hogy ez így megy, míg a világ-világ. De nem. 2007. november huszadikán ennek is vége szakadt. Meghalt Tabák Lajos a legöregebb magyar fényképész. Lekopott egy pillanat alatt az őt elfedő sallang és újra érdekes lett és lesz a fotográfus Tabák Lajos, aki 1917-ben vette kezébe a fényképezőgépet, s utána megszakítás nélkül használta, míg csak látása engedte. Világoson, a Bohus kastélyról készítette első felvételeit egy primitív box-géppel, ott, ahol alig hatvanegynehány évvel azelőtt Görgey tábornok aláírta a fegyverletételt. Nem akarok az idővel a kelleténél többet foglalkozni, de beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogyan lehet néhány, az átlagosnál hosszabb élettel egy egész történelemkönyvet átívelni a tízedik oldaltól a végső tartalomjegyzékig.

Nem tagadhatjuk el ebben a visszaemlékező írásban sem, hogy Tabák hosszú munkásságának legfontosabb, legérdekesebb része, mely 1924-ben kezdődött, lezárult alig húsz esztendő alatt. Amit utána fotografált, azt már csak ennek fényében lehet és kell szemlélni. Addig viszont elkészítette a magyar fotográfia legfontosabb, emblematikus fényképeinek egy részét, gondoljanak a Magánút, nincs átjárás, vagy a Modern csendélet képeire. Néhányadmagával műfajt teremtett. Ha bárkivel az évek során vitám kerekedett arról, hogy vajon szociofotó létezhet-e anélkül a szilárd meggyőződés nélkül, hogy az elesett, nyomorult, szegény embereken lehet segíteni a fényképek agitatív erejével, azokat hozzá küldtem. Kerekedett. És Tabák Lajos mindenkinek elmondta, hogy őt az illegális kommunisták bízták meg annak idején azzal, hogy készítsen olyan felvételeket, amelyek a művészi meggyőzés erejével tárják fel a munkások és a parasztok nyomorúságát. A párt külföldi propaganda kiállításokhoz kérte tőle ezeket a felvételeket, de persze megjelentek a Kassák Lajos szerkesztette A mi életünkből, A Munka első fotókönyvében is, ami viszont egyszer és mindenkorra kijelölte helyét a magyar fotográfia klasszikusai között. És még azt is elmondta, hogy aki nem hiszi legjobb meggyőződésével, hogy segíthet, annak nem lenne szabad fényképezőgépével betolakodnia mások nyomorúságába. Megfontolandó mondatok, azt gondolom. Kár, hogy nem mondja többször.

Emlékek 4

H.C.B.

1998-at írtunk. Nyár volt Arles-ban, gyönyörű július eleje, olyan, amilyen csak Dél-Franciaországban lehet. A Van Gogh Espace boltíves folyosóján álltunk. A volt kórház, mely alighanem legnevesebb ápoltjáról kapta nevét, most a világhírű fotófesztivál legreprezentatívabb kiállítóhelyeként szolgál. Akkor éppen a huszadik század legjobb magyar fotói előtt tolongott termeiben vagy másfélezer ember. Franciák, argentínok, amerikaiak, japánok, a világ minden tájáról zarándokolnak ide a fotó igazhítűjei. Fantasztikus öröm volt itt és ekkor a Fotográfusok made in Hungary /Akik elmentek, akik maradtak/ kiállítás kurátorának lenni. És ez az érzés csak fokozódott a megnyitót követő második napon, pont július 5-én. Miért emlékszem ilyen pontosan? Momentán éppen ez a születésnapom, s bár ez intimus magánügynek tetszik, de a történet egésze szempontjából cseppet sem lényegtelen. Néztük a végtelen sok embert, akinek egyéb dolga sem volt a világon, mint Kertész, Brassai, Capa, Moholy, no meg Escher, Pécsi, Balogh Rudolf képeket nézni, azokról beszélgetni. A távolból izgatott kiáltozás hallatszott: Karoli! Karoli! Paola Bergna, az olasz Foto főszerkesztőnője integetett hevesen a rózsákkal, délszaki növényekkel beültetett belső udvar legtávolabbi sarkából. Míg odasétáltunk Magdival, volt időnk szemügyre venni a körülötte lévő embereket, akiket félkaréjban érdeklődők népes hada vett körül. Ott volt Ferdinando Scianna, Magnum fotós, őt ismertük régebben. Ott volt Giovanna Calvenzi, aki az egész arles-i fotófesztivál azévi művészeti igazgatójának tisztét töltötte be. S köztük állt egyenesen, kis sildes sapkában egy tiszteletet parancsoló szikár, magas öregember, akinek ismerős volt ugyan az arca, de nem ismertem fel elsőre. Bemutattak neki. Henri Cartier-Bresson - mondta a szigorú szemű öregúr. És én álltam, földbegyökerezett lábakkal, és mit szépítsem a dolgot, eltátottam a számat is a meglepetéstől. Kis ráncok futottak össze H.C.B szeme sarkában, elmosolyodott, s elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, mennyire becsüli a magyar fotográfiát, hogy őt magát Munkácsi Márton Néger fiúk a Tanganyika tónál képe láttán kezdte komolyabban érdekelni a fotó, hogy nem csak a híreseknek, személyes barátainak Kertésznek, Capának, Brassainak képeit ismeri, de nagyra értékeli Reismann János, Pécsi József fotóit is. Miközben beszélt, Scianna elkérte húszéves Olympos OM2 gépemet és csinált rólunk három fotót. De jól tette! Mikor aztán köszönésre került a sor udvariasan elbúcsúztunk, kezet ráztunk, s elindult népes kíséretével a kijárat felé. Alig ért két boltívnyi távolságra, amikor a komoly, tartásos ember megfordult, lekapta sildes sapkáját, meglengette, s hangosan ezt kiáltotta: Vive le Hongrie!
Életem legboldogabb születésnapja volt. És ez az ember halt meg most, augusztus második napján.

Aki valaha fogott kezébe fényképezőgépet, vagy tervezi, hogy majd fog, annak pedig kötelező most egy pillanatra csendben megállni, fejét lehajtani, s azt gondolni: elment a legnagyobb, akihez fogható kevés volt.

Emlékek 3

Az értelmes élet, az értelmetlen halál
dr. Greguss Pál (1921. június 9-2003. február 26)
.
Gyilkos járkál köztünk. Holnap is, holnapután is felül Budán a 6-os villamosra, s ha a helyzet úgy hozza, megint agyonüt egy embert. Büntetlenül. És lelkiismeretfurdalás nélkül. Miként tette azt február utolsó hetében. amikor egy, a tömött villamos lépcsőjén szorongó, onnan elég gyorsan lekászálódni nem tudó öregembert ütött le, taszított hanyatt a villamos megállójában. Utamban vagy öreg trotty, takarodj! –üvöltötte valószínűleg ez a jól táplált barom, és halálra ítélte a mai Magyarország egyik legcsodálatosabb elméjét birtokló emberét. Akinek agyában még számtalan meg nem valósított idea keringett. Aki még a múlt héten is újabb ötletek megvalósításán törte a fejét, azt a fejet, amit ez a barom hirtelen indulatában, jogosnak érzett felháborodásában összetört. Legyen örökre átkozott, ne nyugodjon soha békében, bárhol is van, bármit is csinál! Nem ismerem őt, de minden erőszakos polgártársamban ezek után már őt fogom látni, és mindegyiken számon fogom kérni magamban a Professzor halálát.
Mert meghalni sokféleképpen lehet. Mindegyik rémes, feldolgozhatatlanul értelmetlen, de ez végképp az. Mert ha egy 82 éves ember megbetegszik és meghal, ha lassan leépül és egyszercsak nem nyitja ki többé a szemét, akkor rendben van. Sokat élt. Sokat tett. Elérkezett az ideje. De Greguss professzor munkából igyekezett haza az egyetemről. Táskája teli volt fecnikkel, féligírt flopykkal, gépén az aznapi utolsó mentés még nem az utolsónak volt szánva. Ha. Ha nem azon a villamoson utazik. Ha az az erőszakos barom eggyel több fekvőtámaszt nyom le a konditeremben és lekési ezt a járatot. Ha. Ha megvárja, míg az öregember háttal learaszol a villamos lépcsőjén. Vagy bármi más.
Mert akkor én hétfőn elmentem volna a Professzorhoz és tovább beszélgetünk a 360 fokban látó köroptikájáról, NASA-díjáról, legújabb ultrahang hologramjáról, a készülő kiállításáról, egy következő előadásáról vagy bármiről, mert varázslatos személyiség volt. Aki tudta követni agya hirtelen cikkanásait, aki képes volt legújabb teóriáját figyelemmel, együttgondolkodva hallgatni, az érezte: van értelme életének, van miért élni, akad még tennivalója neki is. És ez jó. Ezt nevezem értelmes életnek. És akkor jött a gyilkos. Aki az ultrahang holográfia legújabb eredményeiről való beszélgetés helyett hanyattlöki magát a tévé előtt, Big Brothert nézve, röhögve meséli haverjának, jól megadtam annak a vén….-nak. Borzasztó. Miért kell így élnünk és miért kell így meghalnunk?
Greguss Pál professzor. Kedves barátom. Nagyon szomorú vagyok. És nagyon dühös. Mert meghaltál. Mert gyilkosod holnap is felül a 6-os villamosra.
Greguss professzor Erich Lessing osztrák Magnum fotográfussal találkozott Kecskeméten, a fotómúzeumban, s vadul magyarázta neki 360 fokban látó optikáját.

Emlékek 2

Európa felé –eggyel kevesebben

Nekrológot jó dolgában ember nem ír. Ha mégis, azt akkor vagy valamely szükség diktálja, azaz hivatalból muszáj írnia, netalán pénzt kell keresnie, esetleg egyéb undokság forog fenn, vagy. Vagy úgy érzi, maradt valamilyen személyes, elintézetlen ügye az elmenttel, s kihasználva az utolsó lehetőséget, kétségbeesett kísérletet tesz, hogy legalább egyoldalúan, a maga részéről tisztába tegye, lezárja, elintézze azt, amit más már befejezettnek nyilvánított. Ez viszont törvényszerűen nem a halottról, hanem a még élőről, nevezetesen rólam szólna. Akkor legyen az a címe, hogy nekrológ magamról, Szilágyi Gábor ürügyén? Akár. Ha nem tartanék lehetőség szerint mindent hét lakat alatt, ami rólam talán lényeges. Ha lenne kedvem egy kis exhibicionizmushoz, ha meg akarnám mutatni magamat. Ezeknek?
Marad a cím. A feladat kényszerítő erejű, bármennyire rossz is most nekem, meg kell írni. Mert elment egy ember, aki bizonyos fokig a tanítóm volt, akitől jót, rosszat vegyesen, de sokat tanultam. Akitől nem olyan, hanem ilyen lettem. Aki a hatvanas években két esztendőt állami ösztöndíjjal a Sorbonne-ra járva, valamit hozott a magyar szellemi életbe, ami hiányzott, hiányzik, hiányozni fog. Aki akkor kezdett fotóelmélettel, fotótörténettel foglalkozni, amikor ezek Magyarországon még nem számítottak (ennyire sem) a magyar kultúra integráns részének. Ha van valami elmozdulás, az nem kis részben neki is köszönhető. Köszönöm. Az egyetemes fotóművészetről húsz éve írott könyve itthon mondhatni előzmények nélküli volt, hatása, szerepe ennek megfelelően igen nagy. Negyvenezer példányban őrződik negyvenezer könyvespolcon, s negyvenezer kéz veszi le évről-évre, minthogy jobb, használhatóbb azóta sem íródott. Tipikusan bölcsész-szemléletű, a gyakorlattal sokat nem bíbelődő tudósként nagyobb fontosságot tulajdonított egy hiteles szövegemléknek, mint öt, ennek ellentmondó jelenségnek, amit az élet produkált. De szövegei fontosak, forrásértékűek, sokak által használtak, idézettek, s ezért akkor is, most is teljes a bocsánat. Magányos, magának való ember volt, mind magánéletében, mind kutatóként. Ez élete utolsó évtizedében, amikor gyakorlatilag együtt élt közeli halála rémképével, csak fokozódott. Alig ismertem, pedig találkoztunk néhány százszor. Tudtam hogy beteg, de ezt csak kitaláltam, ő nem mondta.
Kutatási területet számára elsősorban a film és a fotográfia története, elmélete jelentett. Több könyve, mégtöbb publikációja jelent meg ebben és a vizuális rendszerek szemiotikai, művelődésszociológiai tárgykörében. Előadások százait tartotta. Tanított. Nemcsak engem. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaként 1973-tól éveken át annak fotószakírói ösztöndíjasa, később a történeti és múzeumi bizottság elnöke volt.1981-ben résztvett a korszakos jelentőségű Tény-kép kiállítás előkészítésében, megszervezésében, az 1945 utáni rész kurátora is volt. Daguerre könyve bár látszólag egy francia panorámafestő, feltaláló életéről szól, mégis inkább tekinthető a fényképezés felfedezésének több szálon futó ismertetésének. Elhiszem a halálát bejelentő rövidke kommünikének, miszerint hogy „Írásai a filmelmélet tárgyában úttörő szerepet töltöttek be, csakúgy mint a magyar játékfilm történetében a Tűzkeresztség és az Életjel című kötetei, amit ma kézikönyvként használnak. 1990-ben az ő kezdeményezésére kezdődött el a magyar nyelvű filmszakirodalom számítógépes adatbázisának építése.”
Meghalt, s mindez már csak múlt idő. Nem fontos. Mert mondhatunk bármit, aki meghalt az már nincs. Élete két dátum közé beszorItva: 1942. január 11- 2001. augusztus 21. Amit e két pont közt megcsinált, addig áll, míg használják, szelleme addig él, míg emlékeznek rá, teste már csak gyorsan bomló anyag.
Mi meg már tőle sem tanulunk többet.

Emlékek 1

Július 9.

Solymáron, július 9-én késő este valaki lefeküdt aludni és onnantól fogva már soha többé nem ébredt fel. Van ez így mondhatják a sokat megéltek és/vagy cinikusok. Szép halál, így mások. Én meg azt mondom, szörnyű, pokoli, igazságtalan és minden egyéb… Mert Batha Laci még csak 56 éves volt, újra teli tervekkel, feje tudással, sok-sok, már sohasem hasznosuló ismerettel.

Minden közösség, csoport, szakma, nép… hasonlítható egy jól szőtt szövethez, melyben mindenki csak egy szál, de hosszában, keresztben számtalan kapcsolódással, kötődéssel. És ha egy szál elpattan, marad ugyan a szövet, új szálat húz be a Takács, de a vele közvetlenül kapcsolódó többi szálak mind sérülnek, gyöngülnek. Ezt érzem most én is, aki a sok barátod, még több haragosod, vagy néha ez, néha azból, az első kategóriába számítottam. És ezt jó időben, rossz időben, soha nem hallgattam el. Mert nem felejtek Laci. Majd húsz évvel ezelőtt az (akkori) fotómúzeum fotós könyvek sokaságát adta ki nagyon csekély támogatással és nagyon sok baráti, drukkeri segítséggel. Te egyike voltál azoknak, akik ezt a lehetetlen vállalkozást önzetlenül, önként és néha dúdolva, segítették. Képfeldolgozás, digitalizálás, tervezés, tördelés, nyomtatás… mikor mire volt éppen szükség. Óvatos kérdésünkre, hogy mit kóstál a munkád, mennyi a mennyi, visszakérdeztél: Mennyitek van erre? És gyakran/mindig a piaci ár feléért, negyedéért végezted el a számunkra létfontosságú munkát. Köszöntük akkor is, köszönöm most is, s nem felejtem, még adósod vagyok.

Nem volt könnyű életed. Sokan, sokszor nehezítették, igen gyakran saját magad is. De amit érte, értem, értünk tettél, amit a magyar fotóriporteri szakmának adtál, azok a képeid, melyek megjelentek a Magyar Ifjúságban a hetvenes évek második felében, amelyek tíz éven keresztül később a Népszavában, azok, melyeket beválogattál a Világ című lapba… ezek mind arról szólnak: volt egy tehetséges, nehéz életű ember, aki lefeküdt este, nem kelt fel reggel, és akiért olyan nagyon-nagyon kár, hogy nincs többé.
(Népszabadság, 2009. július 13)

Halálok

Az ember kétféleképpen veszi észre az idő múlását. Saját maga változásain, kopásain, rossz tulajdonságai erősödésén, vonzó részeinek rohamos csökkenésén. Ez nem érdekes, magánügy. De a másik, az igen, az fontos!
Míg fiatal az ember, nem foglalkozik sehogyan sem a halállal. Vagy ha igen, az csak extrém kirándulás, nem mindennapjainak szinte már természetes része. De ez nem egy konstans helyzet. Egyszer csak körülnézel, s azt veszed észre, hogy bár te ugyanolyannak hiszed magad, mint korábban, mégis egyre több barátod, ismerősöd, családtagod kerül odaátra.
Ezt valahogy mindenkinek fel kell dolgoznia a maga módján. Most én megpróbálom összekeresni számítógépem különböző könyvtáraiból azon írásaimat, melyeket egy-egy közeli emberem halálára írtam.
Részben, mert hiszem, hogy az emberi élet nem a túlvilágon, de sokkal inkább itt, a kortársak, ismerősök, olvasók emlékezetében folytatódik, s tart mindaddig, míg csak egy ember is emlékezik arra, aki meghalt. Másrészt, mert nekem is fontos fotomuzeologusként a leltár, kikkel vagyok ilyen emlékezős viszonyban.
A saját könyvtáraimból levadászott visszaemlékező írások sem időrendi, sem fontossági, sem egyéb sorrendet nem követnek.
Csak ahogy megtaláltam őket.