Éljen dulásunk 7. évfordulója
„1948-ban átkerültem a MAFIRT Fotóosztályára -mesélte nekem kevéssel a halála előtt.. A Híradó Mozi fölött voltak a helységei, ahol körülbelül tízen-tizenketten dolgoztunk. Ilyen nevek, mint Kotnyek Anti, Botta Feri, Kozacsek Elek, Széchenyi bácsi, aki már a háború előtt is fotóriporter volt. Bartos Péter volt az osztály vezetője. Előtte meg Rév Miklós, Bass Tibi volt a vezető, de ők átmentek a Szabad Néphez. A felszabadulás 7. évfordulója számomra igen megpróbáltató volt. 5-én mentem be, s le volt húzva a roló a Magyar Fotónál, ami soha nem szokott előfordulni. Megyek fel, azok várnak. Bementem az igazgatói irodába, ott a két idegen, valamint az igazgató, a párttitkár és a főszerkesztő. Te jó Isten, mi van itt? Elém tettek egy képet, amit előző nap én készítettem.
-Hogy tetszik nekem ez a kép? - kérdezték. Tetszett, mert a nagy dísztribünön Rákosi és Gerő fogadta a felvonulókat, s ott integettek, mosolyogtak. Totálkép volt.
-Igen? Tetszik magának? - Erre megszólalt, mert nem bírta már tovább a főszerkesztőm, Szegedi Emil is: - Olvasd el a feliratot! S oda az volt írva: „Éljen dulásunk 7. évfordulója” A felszaba elmaradt róla. Az volt csak a szerencsém, hogy a laborban maradt le, amit a negatívval tudtam bizonyítani. Szegény laboráns csak azt nézte, hogy a főnökök középre kerüljenek. Másra nem figyelt. Így tisztázódott részemről a dolog. Ma sokkal barátságosabb a hangulat a politikai fényképészetben.” Ilyen és még ilyenebb történeteket mindig is tucatjával meséltek a fotóriporterek. De kivétel nélkül csak később, utólag, amikor már minden mindegy volt, vagy fogatlanná lett az oroszlán.
Kíváncsi lennék a ma Torgyánt meg Őket fényképező riporterek kis színeseire. Aki meri, aki vállalja, keressen meg és mondja bele a fotómúzeum egyetlen magnetofonjába ezirányú történeteit. Mert hogy vannak, az fix. Hadd tudják meg az utánunk jövők, amit mi tudunk, de legalábbis sejtünk.
Kicsit messzire kanyarodtam muzeológusi hevületemben Bartal Ferenctől, mert hisz róla volt szó, az ő egyik történetét osztottam meg Önökkel.
1923-ban született és hetven évvel később halt meg. A két végpont között történt vele egysmás.
Felsőkereskedelmi érettségije után a legjobbkor, éppen 1944-ben lett inas Inkey Tibor műtermében, ahol 1946-ban szabadult mint fényképész, hogy utána rögtön Inkey Divatcsarnokban nyitott műtermében volt segéd. Ekkor már fényképezett a Nemzeti Színházban. 1946 júliusától viszont már a Honvédelmi Minisztérium állományába került fotósként. „Sok esemény volt, amelyre a katonaság kivonult. Ezeket kellett fotografálnunk. A nyersanyag megvolt, a felszerelés adott volt, 2 db Leica, 1 db Contax. Három helység volt ott, egy negatívhívó, egy vizeslabor és egy nagyobb szoba két lámpával, ahol portrékat készítettünk, pl. Pálfiról, Sólyom Lászlóról... Ott bekerülve a mélyvízbe, elsajátítottam a gyorsaságot. Természetesen az első képeim nem a legtökéletesebbek voltak, de előiskolának jó volt, mert a kontroll nem volt olyan szigorú, mint egy lapnál.” 1948-1964 között a Magyar Fotó, majd a jogutód MTI tagja. Innentől A Magyar Rendőr fotórovatvezetője, majd a Zsaru szerkesztőségének tagja. Számtalan kitüntetés tulajdonosa, köztük ilyeneké is, mint a Haza Szolgálatáért Érdemérem, Kiváló Társadalmi Munkáért, Közbiztonsági Érem arany fokozata. Hol vannak már ezek? És hol lesznek a mostaniak?
2009. szeptember 19., szombat
2009. szeptember 6., vasárnap
Emlékek 10
SZERVUSZ RUDI BÁCSI
Amig élt, jóformán csak a fényképezésről beszélt ismerőseivel, kollégáival. Életéről nagyon keveset tudtunk, mondhatni ezen a téren zárkózott volt. Éppen ezért ért váratlanul a telefonja: Úgy határozott, mondta, hogy mindazt, amit a fotográfia terén létrehozott, szeretné tételesen átadni a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteménye számára. Elmentünk a megbeszélt időpontban a Bocskai útra. Lakásán egy nagy asztalon preciz kupacokba rendezve várt hatvan év munkájának eredménye. Kiállítási képek. Negatívok és diapozitívok. Oklevelek, érmek, díjak. Mindaz, ami az 1913-ban Fiuméban született Rudit JÁRAI RUDOLFFÁ tette, akinek még életében megadatott, hogy egy sárvári fotós szocialista brigád felvette a nevét. Aki ma ezen fanyalog, az nem jól teszi, mert ez egy igazi, spontán, nem az ÜB titkár, párttitkár sugalmazta tett volt, hanem a tisztelet egyfajta megnyilvánulása.
Nevelõapja magyar kereskedő, édesanyja Stefánia Bugatti.A frissen született Járai csak néhány hetet élt szülõvárosában, aztán irány a főváros Itt egy kis ugrás következik, bár a történet maga érdekes. A Deák téri evangélikus gimnázium, a fasori Evangélikus Gimnázium, a felsõkereskedelmi marad ki. Innentől már sorsa és a fényképezés elválaszthatatlan. Elsõ sikereit 1934-ben aratta képeivel, ezidõtõl állandó szereplõje a hazai és külföldi kiállításoknak. 1948-ban határozta csak el, hogy hivatásos fotós lesz. A háború elõtt fõleg városképeivel, idegenforgalmi képeivel szerepelt a nyilvánosság elõtt, de ha még emlékeznek a múlt számban megénekelt Csörgeő Tiborra, nem fognak csodálkozni. Járai is a Magyar Általános Hitelbank alkalmazottja 1948-ig. A bank úszószakosztályában versenyszerűen úszott, s a fotószakkörében fényképezett. A szakosztály vezetõje mint ezt már ország-világ betéve tudja, dr Csörgeõ Tibor volt.
A szocializmus beköszönte után 1948-ban belépett a Magyar Képszolgálatba, majd az elsõ fényképész szövetkezet, a Fotó Kisipari Termelõ Szövetkezet alapító tagja, egyik vezetõje lett. A szövetkezet kezdetben azzal a felszereléssel dolgozott, amit a tagok bevittek magukkal. Járai fõleg a reklámfelvételeket és a prospektusok képeit készítette ekkoriban. A szövetkezet aztán beolvadt 1950-tõl a Magyar Fotó ÁllamiVállalatba, így Járai annak riportere lett. Riporterbõl hamarosan az MTI műszaki igazgatója lett. Innen, az MTI-Fotó Illusztációs rovatától ment nyugdíjba, 1973-ban. Közben tanított a Képző- és Iparművészeti gimnázium fotótagozatán, Vezette a Nemzetközi Újságíró Szövetség külföldi csoportjának fotóoktatását. Tanított a MUOSZ fotóriporterképző tagozatán, a TIT Fotóakadémiáján. 1953-tól állandó munkatársa a Fotó c. lapnak, mely több száz cikkét közölte.
Miután életművét biztonságba helyezte, megírta feleségével saját gyászjelentésüket, feladták a Népszabadságba, majd hét évvel ezelőtt közösen elindultak utolsó útjukra.
Amig élt, jóformán csak a fényképezésről beszélt ismerőseivel, kollégáival. Életéről nagyon keveset tudtunk, mondhatni ezen a téren zárkózott volt. Éppen ezért ért váratlanul a telefonja: Úgy határozott, mondta, hogy mindazt, amit a fotográfia terén létrehozott, szeretné tételesen átadni a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteménye számára. Elmentünk a megbeszélt időpontban a Bocskai útra. Lakásán egy nagy asztalon preciz kupacokba rendezve várt hatvan év munkájának eredménye. Kiállítási képek. Negatívok és diapozitívok. Oklevelek, érmek, díjak. Mindaz, ami az 1913-ban Fiuméban született Rudit JÁRAI RUDOLFFÁ tette, akinek még életében megadatott, hogy egy sárvári fotós szocialista brigád felvette a nevét. Aki ma ezen fanyalog, az nem jól teszi, mert ez egy igazi, spontán, nem az ÜB titkár, párttitkár sugalmazta tett volt, hanem a tisztelet egyfajta megnyilvánulása.
Nevelõapja magyar kereskedő, édesanyja Stefánia Bugatti.A frissen született Járai csak néhány hetet élt szülõvárosában, aztán irány a főváros Itt egy kis ugrás következik, bár a történet maga érdekes. A Deák téri evangélikus gimnázium, a fasori Evangélikus Gimnázium, a felsõkereskedelmi marad ki. Innentől már sorsa és a fényképezés elválaszthatatlan. Elsõ sikereit 1934-ben aratta képeivel, ezidõtõl állandó szereplõje a hazai és külföldi kiállításoknak. 1948-ban határozta csak el, hogy hivatásos fotós lesz. A háború elõtt fõleg városképeivel, idegenforgalmi képeivel szerepelt a nyilvánosság elõtt, de ha még emlékeznek a múlt számban megénekelt Csörgeő Tiborra, nem fognak csodálkozni. Járai is a Magyar Általános Hitelbank alkalmazottja 1948-ig. A bank úszószakosztályában versenyszerűen úszott, s a fotószakkörében fényképezett. A szakosztály vezetõje mint ezt már ország-világ betéve tudja, dr Csörgeõ Tibor volt.
A szocializmus beköszönte után 1948-ban belépett a Magyar Képszolgálatba, majd az elsõ fényképész szövetkezet, a Fotó Kisipari Termelõ Szövetkezet alapító tagja, egyik vezetõje lett. A szövetkezet kezdetben azzal a felszereléssel dolgozott, amit a tagok bevittek magukkal. Járai fõleg a reklámfelvételeket és a prospektusok képeit készítette ekkoriban. A szövetkezet aztán beolvadt 1950-tõl a Magyar Fotó ÁllamiVállalatba, így Járai annak riportere lett. Riporterbõl hamarosan az MTI műszaki igazgatója lett. Innen, az MTI-Fotó Illusztációs rovatától ment nyugdíjba, 1973-ban. Közben tanított a Képző- és Iparművészeti gimnázium fotótagozatán, Vezette a Nemzetközi Újságíró Szövetség külföldi csoportjának fotóoktatását. Tanított a MUOSZ fotóriporterképző tagozatán, a TIT Fotóakadémiáján. 1953-tól állandó munkatársa a Fotó c. lapnak, mely több száz cikkét közölte.
Miután életművét biztonságba helyezte, megírta feleségével saját gyászjelentésüket, feladták a Népszabadságba, majd hét évvel ezelőtt közösen elindultak utolsó útjukra.
Emlékek 9
Inkey Tibor(Budapest, 1908. ápr. 3 - Budapest, 1998. jún.4)
Nem hiszem, hogy akadt fényképész, akinek annyi jó felvétele lett volna Karádi Katalinról, Csortos Gyuláról, Mezei Máriáról, Jávorról, Mályról, Szőke Szakállról, Págerről… de szívesen sorolnám még őket, miközben önnön lelkesültségemet azzal hűtöm, hogy számolgatom: kik és hányan ismerik e neveket ma, s sorakoztatnák tovább velem: Gózon, Bordy Bella, Putty Ria, Somogyváry Rudolf… Igen ezeket mind és még sok ezret, valamennyit egyetlen fényképész, Inkey Tibor hagyta a világra, ránk. Ő megtette a magáét, fényérzékeny ezüstkristályokba rögzítette a halandók arcvonásait, nekünk nem hagyva egyéb feladatot, mint emlékezni rájuk a képek által.
De ez a sztárfényképész, csillagok megörökítője nem csak ennyit tett.
Hűségesen követtem őt költözködései során lakásról lakásra, a Tigris utcától Budaörsig, s nézegettük mindenütt teméntelen fotós dobozának tartalmát, s beszélgettünk. Sokat. Első mesteréről, a székesfehérvári Tóth Károlyról, sümegi műterméről, ’csöpögős fényképész’ koráról, majd a filmgyárról, a háborúról, a szövetkezetesítésről, amikor egy maga konstruálta, kézzel, lábbal egyszerre működtetett másológéppel 210 százalékot teljesítve lett a személyigazolvány képek sztahanovista előállítója a Fényképész Kisiparosok Termelő Szövetkezetében.
A kátéeszben. Micsoda szavak. Figyelem magam, miközben a lányaimmal beszélek. A néhány éve még közhasznú szavakat ezek a kiskamaszok sohasem hallották. Meg kell magyaráznom a jelentésüket. Persze ez nem is nagy baj, ha jobban belegondolok. Olyan sokat nem vesztettek. Más kérdés, hogy nyernek e valamit a ciber, virtuális, digitális, rap meg egyéb műszavak által, de ettől fájjon az ő fejük.
Be kell fejeznem Inkeyt. Húsz sor engedélyeztetett az ő kilencven esztendejére. Szóval sztárok fényképésze, az események élesszemű megfigyelője, azaz fotóriporter, műtermes portréfotográfus, városfényképész és még egy csomó más volt egyszemélyben. A fénykép művésze. Nekem meg tanítóm, bablevesfőző öreg barátom.
Nem hiszem, hogy akadt fényképész, akinek annyi jó felvétele lett volna Karádi Katalinról, Csortos Gyuláról, Mezei Máriáról, Jávorról, Mályról, Szőke Szakállról, Págerről… de szívesen sorolnám még őket, miközben önnön lelkesültségemet azzal hűtöm, hogy számolgatom: kik és hányan ismerik e neveket ma, s sorakoztatnák tovább velem: Gózon, Bordy Bella, Putty Ria, Somogyváry Rudolf… Igen ezeket mind és még sok ezret, valamennyit egyetlen fényképész, Inkey Tibor hagyta a világra, ránk. Ő megtette a magáét, fényérzékeny ezüstkristályokba rögzítette a halandók arcvonásait, nekünk nem hagyva egyéb feladatot, mint emlékezni rájuk a képek által.
De ez a sztárfényképész, csillagok megörökítője nem csak ennyit tett.
Hűségesen követtem őt költözködései során lakásról lakásra, a Tigris utcától Budaörsig, s nézegettük mindenütt teméntelen fotós dobozának tartalmát, s beszélgettünk. Sokat. Első mesteréről, a székesfehérvári Tóth Károlyról, sümegi műterméről, ’csöpögős fényképész’ koráról, majd a filmgyárról, a háborúról, a szövetkezetesítésről, amikor egy maga konstruálta, kézzel, lábbal egyszerre működtetett másológéppel 210 százalékot teljesítve lett a személyigazolvány képek sztahanovista előállítója a Fényképész Kisiparosok Termelő Szövetkezetében.
A kátéeszben. Micsoda szavak. Figyelem magam, miközben a lányaimmal beszélek. A néhány éve még közhasznú szavakat ezek a kiskamaszok sohasem hallották. Meg kell magyaráznom a jelentésüket. Persze ez nem is nagy baj, ha jobban belegondolok. Olyan sokat nem vesztettek. Más kérdés, hogy nyernek e valamit a ciber, virtuális, digitális, rap meg egyéb műszavak által, de ettől fájjon az ő fejük.
Be kell fejeznem Inkeyt. Húsz sor engedélyeztetett az ő kilencven esztendejére. Szóval sztárok fényképésze, az események élesszemű megfigyelője, azaz fotóriporter, műtermes portréfotográfus, városfényképész és még egy csomó más volt egyszemélyben. A fénykép művésze. Nekem meg tanítóm, bablevesfőző öreg barátom.
Emlékek 8
Két Fenyőről, így karácsony előtt
Nem tudok úgy lehajtani a Margithídról a Moszkva tér felé menet, hogy ne jusson eszembe, sőt , hogy ne lássam kristálytisztán magam előtt azt a szitává lőtt embert, aki Mercedesze mellett feküdt ott, a Margit utca elején, a nagy sűrgés-forgást mímelő, fontosságuk teljes tudatában lévő hekusok bokamagasságában.
A gyilkos máig ismeretlen, a kép máig hatóan eleven. Ez maradt egy negyvenéves emberből, egy kivételes karrierből. S ha valóban csak ennyi, az felháborító, az megengedhetetlen. Nekem Fenyő János elsősorban fotográfus volt, van és lesz. Millióiból nem részesültem, pénzével nem találkoztam sem átvitt, sem közvetlen formában, de fényképeit őrzöm a fotómúzeumban, életének tudható részéről elég sokat tudok, s ráadásul az én történetem nem is vele, hanem egy másik Fenyővel indul. Édesapjával, Fenyő Imrével. Azzal az emberrel, aki fotósnak ugyan még csak jó közepes sem volt, mégis többet tett a magyar fotóért, mint sok sztár és sztárjelölt fényképezőgéptulajdonos. Kiváló szervező, önzetlen ember volt, jó pénzügyi szakember, aki Vámos Lászlóval karöltve, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a még ma is regnáló fotóművész szövetség megalakulhassék 1956-ban.
János gyermekkorának java részét a szövetség könyvtárában töltötte, többet beszélgetett felnőtt fotósokkal, mint vele egykorú cimboráival. Csoda-e, hogy kalandokban bővelkedő iskolai léte után az MTI-hez került világosítónak? Világosító. Számomra borzongatóan érdekes szó mind a mai napig. Etimologizálnám szívesen, de majd máskor, máshol. Elég legyen itt annyi, hogy azon fiataloknak, akik a hatvanas-hetvenes években fotográfusok szerettünk volna lenni, a létező világ egyik legvonzóbb álláslehetősége volt. Havi 1100 Ft-ért vihettük az idősebb fotósok szettáskáit, statívjait, tölthettük a Linhofok duplakazettáit, tarthattuk a fejünk fölé eseményeken, protokollokon a vaku másodlámpáját. S ha elég ideig bírtunk (volna) várni, már fényképezőgépet is kaptunk volna, nekünk való kis feladatokkal, mint nőnapi színesek a pesti utcáról, a Havanna étterem avatása a József körút sarkán és hasonlókat. Nem vártunk. Én mentem balra, újabb és újabb iskolapadokba, Fenyő meg elindult felfelé. Elvégezte a fotós szakmunkásképzőt, miközben képeit már a Képes Sport közölte. Az Új Tükör, az Ország-Világ fotóriportereként dolgozott, miközben jó érzékkel az akkor még meglehetősen gyermekcipőkben csoszogó reklámfényképezés felé fordult Legemlékezetesebb munkája a Fabulon plakát, mely korában a műfaj egyik legjobbja volt. Ez volt az a pont, ahol felfigyeltek a kétméteres, kisportolt, jósvádájú fotós srácra, s ezután már egyenes út vezetett a külföldi lapokhoz, a Lui-ban aktfotói jelentek meg, máshol divatképei. Sok jó történetet ismerek ez időkből, ha Jiri Menzel még filmet akarna forgatni, s nem jutna eszébe semmi abszurd az elmúlt fél évszázadból, hát elmesélem majd neki. Innen már csak egy lépés, hogy Fenyő János az üzlet felé forduljon. Életének ezt a részét már mindenki ismeri, vagy ismerni véli, nem izgat különösebben, ha csak az nem, hogy fotós ambíciói még nagyon gazdag korában is megmaradtak, a sajtóbirodalmához tartozó lapoknak kedvtelésből időnként fényképezett.
Pénz, sok pénz, csillogás, befolyásos emberek társasága, aztán a géppisztoly hosszú sorozata és egy lezáratlan nyomozás. Nekem meg maradnak a fotói, diái s az a kép a Margit utca elején.
2009. szeptember 5., szombat
Emlékek 7
Tisztelt mindnyájunk.
A jelenlevők közül mindenki gyászolja valamiért Vincze János bácsit. Ki a szülőjét, ki a nagypapáját, más a barátját, munkatársát, szomszédját vesztette el halálakor.
Én nem akarom gyászolni.
Míg élt, ő volt az a csendes, halk szavú és léptű, derűs öreg fotós, aki minden fotómúzeumbéli kiállításunkra eljött, néha külön is felkeresett egy-egy ötlettel, problémával. Kért és kapott tanácsot. De nekem már ekkor sem csak ennyit jelentett, hanem elsősorban a képeit. Azokat a főként fekete-fehér nagyításokat. amelyek egy önmagával és a világgal békében élő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponált, szépen világított, mívesen kivitelezett képi világot tükröztek és tükröznek.
Vincze János bácsi elment, de itthagyta nekünk a képeit. Ezek a fotográfiák e szomorú pillanat után is ugyanúgy hírdetik azt, hogy egy önmagával és a világgal békében lévő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponáló, szépen világító, míves munkát végző ember alkotásai, mint egy hónapja, amikor még maga mutogatta kecskeméti városfotóit egy elképzelését illusztrálandó.
CSAK annyi a változás, hogy János bácsi nem jön több kiállításunkra. Csak- mondtam és ez a kis szócska jelen esetben egy ember életét jelenti. Aki volt és hitem szerint most is van, csak valahogy másként. Mert minden ember addig él valójában, amíg vannak emberek, akik emlékeznek rá, akik összenézve megszólalnak egy csendes őszi délután: ilyen fényeket szeretett az öreg, vagy forgatnak egy albumot, megnéznek egy kiállításon néhány képet, s összenéznek: milyen jól fényképezett Vincze János...
Hogy Vincze János bácsi fizikai valójában tovább éljen, már senkinek nincs módjában elintézni. De hogy emléke –és ezzel ő maga- ne tűnjék el, ez a mi dolgunk, akik még beszéltünk vele, kezet fogtunk a találkozáskor és viszontlátásra mondtuk neki a búcsúzáskor.
Én a magam részéről itt és most –János bácsi hamvai előtt- megfogadom magamnak, hogy ami az én dolgom ez ügyben azt pont ugyanúgy megteszem Vincze János holta után, mint amiképpen megtettem azt életében is.
És most már csak azt kívánom, hogy ezt, vagy egy ehhez hasonló mondatot valaki majd fölöttem is mondja el.
A jelenlevők közül mindenki gyászolja valamiért Vincze János bácsit. Ki a szülőjét, ki a nagypapáját, más a barátját, munkatársát, szomszédját vesztette el halálakor.
Én nem akarom gyászolni.
Míg élt, ő volt az a csendes, halk szavú és léptű, derűs öreg fotós, aki minden fotómúzeumbéli kiállításunkra eljött, néha külön is felkeresett egy-egy ötlettel, problémával. Kért és kapott tanácsot. De nekem már ekkor sem csak ennyit jelentett, hanem elsősorban a képeit. Azokat a főként fekete-fehér nagyításokat. amelyek egy önmagával és a világgal békében élő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponált, szépen világított, mívesen kivitelezett képi világot tükröztek és tükröznek.
Vincze János bácsi elment, de itthagyta nekünk a képeit. Ezek a fotográfiák e szomorú pillanat után is ugyanúgy hírdetik azt, hogy egy önmagával és a világgal békében lévő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponáló, szépen világító, míves munkát végző ember alkotásai, mint egy hónapja, amikor még maga mutogatta kecskeméti városfotóit egy elképzelését illusztrálandó.
CSAK annyi a változás, hogy János bácsi nem jön több kiállításunkra. Csak- mondtam és ez a kis szócska jelen esetben egy ember életét jelenti. Aki volt és hitem szerint most is van, csak valahogy másként. Mert minden ember addig él valójában, amíg vannak emberek, akik emlékeznek rá, akik összenézve megszólalnak egy csendes őszi délután: ilyen fényeket szeretett az öreg, vagy forgatnak egy albumot, megnéznek egy kiállításon néhány képet, s összenéznek: milyen jól fényképezett Vincze János...
Hogy Vincze János bácsi fizikai valójában tovább éljen, már senkinek nincs módjában elintézni. De hogy emléke –és ezzel ő maga- ne tűnjék el, ez a mi dolgunk, akik még beszéltünk vele, kezet fogtunk a találkozáskor és viszontlátásra mondtuk neki a búcsúzáskor.
Én a magam részéről itt és most –János bácsi hamvai előtt- megfogadom magamnak, hogy ami az én dolgom ez ügyben azt pont ugyanúgy megteszem Vincze János holta után, mint amiképpen megtettem azt életében is.
És most már csak azt kívánom, hogy ezt, vagy egy ehhez hasonló mondatot valaki majd fölöttem is mondja el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)