Bence Pálról szóljon az ének

Solness vagy Rontó Pál?

Hiába minden, már én sem vagyok a régi! Kevés idővel ezelőtt is még tudtam nagyon fekete-fehér /igen - nem/ lenni. Aki eljátszotta szerepét, aki átsorolta magát az építőmesterek közül a rontópálokhoz, arról tőlem jót még elvétve sem hallott senki. Mert az ember vagy –vagy,
Mostanra kicsit elbizonytalanodtam, és ebben valamelyes szerepe volt a tizenegyedik éve meghalt Bence Pálnak is. Kevés ellentmondásosabb személyiség akadt ugyanis nála a magyar fotográfia huszadik századi történetében. Sokat tett és sokat ártott. Jó és rossz elegyest akadt dolgai közt. Én meg eleddig kevés jót mondtam róla, sőt. Ám most felhasználom ezt az alkalmat és megkövetem. Mert Bence Pál –ma már tudom- mindenek dacára a Solnessek fajtája volt, épített és építeni akart, cselekedeteit nem a rontás vezérelte. Ami rossz a számlájára írható, az is általában jobbító akaratából született, s ez ma, a small, middle, large, extralarge (S,M,L,XL) rontópálok szezonjában egy vágyott álommá lett. Hát ezért, de csak ezért járom meg a magam canossáját Bence Pál dolgában.
Nimbusza volt a hatvanas, hetvenes évek fotóamatőrjei között. Tehetségek sorát fedezte fel, segítette első lépéseiben. Döntő szerepe volt az egész országot behálózó, rendkívüli aktívitást produkáló fotóklubok, szakkörök megszervezésében, müködtetésében. Az általa alapított, főszerkesztett lappal, előadásaival, zsürori tevékenysége révén irányt és fazont szabott a magyar fotónak Sokáig. Máig.
Akkor mégis, mi itt a probléma, kérdezheti az avatatlan? Ha ennyi jót cselekedett, mi a rossz? Hát bizony ugyanez. Hogy egy olyan korban volt nimbusza, olyan korban dönthetett tehetségek felemelése és lenyomása mellett, olyan irányt szabott, amelynek minden elemét megszabta kommuista meggyőződése, a folyamatos ideológia ráhatás kutyakövetkezetes végrehajtása. Becsületes, ámde elvhű emberként élte le egész életét, s az az elv, melyhez haláláig hű maradt, tudjuk milyen volt. Személye máig megosztja a rá emlékezőket. Igy teljes a kép.
Egy 1932-es kereskedelmi érettségi után amatőrként fényképezett, de megtanulta a szakmát is, Reismann Marian műtermében.. A háború után hivatásos fotóriporter lett, 1945 őszén elszegődött az Orient Képszolgálathoz, a Szociáldemokrata Párt képügynökségéhez. Ezt Vámos László szervezte. Ő nevezte ki a képszolgálat vezetőjévé Rózsa Lászlót, riporternek Babulik Jenőt, Bence Pált, Gink Károlyt, Jónás Pált, laboránsnak meg Nádor Ilonát Mikor már nem volt SZDP, nem kellett Orient sem, így a Dolgozók Világlapja, majd a Magyar Nap riportere, 1953-tól a Néphadsereg rovatvezetője lett.. „Képein átsugárzik az építőmunka és az ünnepi felvonulások derűje éppúgy, mint egy-egy bányaomlás vagy vasúti szeremcsétlenség tragédiája. Riporterként nem ismert lehetetlent: ha kidobták az ajtón, bement az ablakon. Ez a kitartás jellemezte a későbbiekben is.” írta (-hábé-). 1954-től huszonhat éven keresztül szerkesztette a Fotó című lapot, mely nemcsak, sőt nem csak egy sajtóorgánum volt, hanem a magyar amatőrfotós mozgalom fóruma, ösztönzője, irányítója, diktátori módon meghatározója is. Cikkek sokaságát írta, négy könyv borítója viseli a nevét, kitűntetések sorozatát kapta meg.
Igyekezett jónak lenni, egy nem túl jó világban. Ez élete sommázata. De az ember csakazért is vagy-vagy. Ennyit még magamról.