(Hegyi)beszédem
Miután már 35 éve vagyok fotómuzeológus, fotótörténész, éppen ideje elgondolkodnom azon: ugyan mi haszna, mi értelme van száz éve halott emberek nyomait keresni, fényképeiket őrizni, családfájuk törzsén felmászva, egyenként felkutatni a legkisebb ágacskát, levelet is. Ha mondjuk találnék választ erre, az újfent kérdés: miután ezt magunkban elrendeztük, miért kell megmutatni, kiállítani, kiadni a fellelt adatokat, műveket? Kedvem alakulásától függően tudok optimista és kevésbé az magyarázatokat adni erre.
Kezdjük az egyszerűbbel. Ha elkedvetlenedem, akkor arra gondolok, hány ember tud bármit is erről az emberről? Hányat érdekel? És ha mondjuk igen, akkor mihez kezd vele? Szétnéz az ember maga körül és olyan mértéktelen értéktelenedéssel találkozik, ahol az ilyen típusú tudás nemhogy felmutatandó érték, de inkább szégyellnivaló anakronizmus. Győzike, a sorozatok, a bulvárlapok országában nagy lelkierőre, tartásra vall másnak lenni, mint a többség. A magunkfajta még ilyen helyzetben is tovább csinálja persze, mert nem tud másként tenni. Legfeljebb gyakrabban mondogatja magának, hogy az megnyugtató érzés, hogy legalább nekem fontos, és az már valami.
Alkalmanként jobb kedve kerekedik az ilyesféle embernek. Mondjuk, találkozik még egy olyannal, mint ő, és megbizonyosodhat róla, nincs egyedül az útján, más is poroszkál vele egy irányba. Ilyenkor az ember elmondhatja végre, hogy milyen fantasztikus dolog egy száz éve meghalt fényképész bőrébe bújnia, hogyan áll össze kitartó kutakodás árán egy rég elmúlt élet, apró mozaikdarabkákból, hogyan tud újra élővé tenni egy múlt idős létet. Mindennapi sikerélményünket add meg nekünk ma… És ilyenkor kapja meg az ember a saját végső kérdésére is a választ, mivégre próbálunk értéket teremteni, úgysem érdekel senkit, úgyis meghalunk, úgysem viszünk magunkkal semmit… De igen. Akadhatnak a következő száz év múltán is egyesek, akik azt kutatják, mit mondott egy KK nevű fotómuzeológus 2009. szeptember 25-én Esztergomban, a levéltárban. És így megnyugodva, megyünk újra levéltárba, poros padlásokra, nedves pincékbe, és boldogok vagyunk, mert azt csinálhatjuk, amihez értünk, amitől megvan az értelmes élet élésének illúziója.
Beszédes Sándor életútját itt, most felmondani nem tisztem. Tessék elolvasni Kaposi Bandi tanulmányait, Zsilinszky Zsófia nagyon alapos kutatási eredményeit, Papp Juli cikkét Beszédes sokszorosító tudományáról, vagy csak befogadni az itteni szövegeket. Én is írtam vagy húsz évvel ezelőtt róla ezt-azt. De néhány nagyon fontos részletre azért felhívnám a figyelmüket. Amikor Beszédes Sándor életét vizsgálgatjuk, fontos, hogy tudjuk, mik azok a tipikus dolgok, melyek pontosan ugyanúgy megtörténtek a kor másik háromszáz magyarországi (és nem okvetlenül magyar) műtermes fényképészével, s mik a csak rá jellemző specifikumok. Ezek között három mozzanat teszi érdekesebbé, fontosabbá, a csak portrékat fényképező, megrendeléseket teljesítő pályatársainál. Ezek egyikeként megkaphatná a maga korában legtöbbet utazó és fényképező fotográfus címét. Épített kocsijával, mely egy komplett fényképészeti laboratóriumot szállított, lévén a nedves eljáráshoz mindent a felvétel helyszínén kellett hosszas munkával elkészíteni, megelőzte Klösz Györgyöt és olyan felvételeket csinált az 1850-es évek közepétől kezdve, melyek a méltán világhírű Roger Fentoné mellé emeli nevét. Csak zárójelben és halkan jegyzem meg, Esztergom városának mindennél jobb propagandáját jelentené egy szépen kivitelezett Beszédes album kiadása. A másik megkülönböztető jegye az egyházi gyűjtemények, műtárgyak fényképezése, míg a harmadik az a kísérlete, ahogyan a tónusos nyomtatás feltalálása előtt megpróbálta fotómechanikai úton sokszorosítani képeit. Ez a három dolog még pluszban jön ehhez a kiállításhoz, mely most inkább csak az esztergomi illetőségű képeket sorakoztatja egymás mellé. Ami nem baj, de tudjuk: Beszédes Sándor ennél fontosabb, jelentősebb fényképésze a magyar kultúrának.
De ismerik a mondást: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mi most becsüljük ezt, s ha lehet, tegyünk meg mindent egy átfogó, Beszédes minden dolgát, képét összegereblyéző monográfia megjelentetéséért.
Mindenki jól jár vele, higgyék el. Mint ahogy azzal is, hogy én most abbahagyom ezt a beszédet.
2010. március 19., péntek
Besnyő Éva
Egy kis fecsej -Besnyő Éva ürügyén
1998-ban jelentette meg a fotómúzeum azt a könyvet, mely elsőként próbálta meg összeszedni mindazokat a magyar fotográfusokat, akik a huszadik század valamely kitüntetett pontján emigrálni voltak kénytelenek Magyarországról. Az akkor felsorolt majd félszáz emberből akkorra már sokan meghaltak, de egyikkel-másikkal, már matuzsálemi korban ugyan, de még tudtunk beszélgetni. Ezek közül is sokan elmentek, az utóbbi évtizedben meghalt Paul Almásy, Berkó Ferenc, Nicholas Müller, Stefan Loránt, Lucien Aigner, Muky Munkácsi, Kepes György, Rácz István, Suzanne Szász, Paola Wright. Gondoljunk rájuk egy percre, megérdemlik. Nekünk se jó. Körülnézünk, s már alig van körülöttünk olyan, aki hiteles tanúja lenne a huszadik század első kétharmadában történteknek. Olyan, mint például a most 94 éves Besnyő Éva, vagy az alig fiatalabb Ata Kandó. Isten éltesse őket, maradjanak még köztünk egy darab ideig. Azért, hogy megkérdezhessük tőlük, tőle, valóban szerelmes volt-e Besnyő Évába és testvéreibe a kamaszodó Friedmann Endre, akit Robert Capaként biztos jobban ismernek, és aki október 22-én lenne 90 esztendős, ha… De ezt tudjuk, meglehetősen történelmietlen utólag számon kérni az aknától, hogy miért pont ő alatta robbant fel.
Vagy azt is meg szeretném kérdezni még tőle, milyen volt Pécsi József műtermében tanulni? Mit lesett el a század egyik legnevesebb magyar fényképészétől? Meg még egy csomó ilyen haszontalanságot, amelyek csak arra jók, hogy az ember apró elemekből összerakhassa egy letűnt, fényképészetileg mindenképpen dicsőséges kor történéseit. És ha sikerül neki, akkor boldog lehessen darab ideig.
Besnyő Éva életrajzát felmondani nem tisztem. Tulajdonképpen a kiállítást megnyitni sem igazán dolgom, mert -ha beszélek, ha nem-, a kiállítás perceken belül meg fog nyílni. Inkább csak állok még itt egy kicsit és fecsegek, ha nem zavarom magukat. Emlékezem például arra a kis, galambősz asszonyra, akit vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Ami azonnal feltűnt rajta, hogy olyan, mint egy energiabomba, folyton ment, tett valamit, aktív volt a végtelenségig, pedig már akkor is inkább a hetven felé közeledett. Éreztem még ezen kívül egy csipetnyi, nememnek szóló lenézést, na ja, akkor még elevenen élt benne a holland feminizmus harcos ideológiája, melynek egyik élharcosa volt. És mindeneken túl körüllengte az a feltétlen jóság, mely egyszerű volt, mint minden nagyszerű dolog. Úgy viselkedett minden helyzetben, hogy ha lehet, jót tesz, mindenfajta érdek, mérlegelés nélkül. Ha nem lehet, akkor félrehúzódik és csak a legeslegegeslegvégső esetben árt Ez nekünk, magyarországi magyaroknak akkor is, ma is igazi kuriózum.
Itt az idő, hogy felvessük ezt a bizonyos körökben még ma is érzelmi hullámokat keverő kérdést: magyar-e a húsz évesen Berlinbe, majd Amszterdamba költöző és ott megszakítás nélkül hetven évet élő Éva Besnyő. Ha igen, miért? Ha nem, akkor kicsoda ő, mely náció tagja? Mondhat ki-ki bármit, vérmérsékletétől, politikai hozzáállásától, meggyőződésétől függően, én csak azt tudom, amit Éva talán egy évvel ezelőtt mondott a telefonba, amikor Helmondból, Atától felhívtuk őt. Csengő, hibátlan akcentusú magyarján ezt mondta: Nézze, én Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar. Hollandiában élek és sokat köszönhetek a hollandoknak, de remélem a fotóim az egész világnak szólnak. Hát így kell ezt valahogy.
A kiállítás, meg ha akar, hát nyíljon meg.
1998-ban jelentette meg a fotómúzeum azt a könyvet, mely elsőként próbálta meg összeszedni mindazokat a magyar fotográfusokat, akik a huszadik század valamely kitüntetett pontján emigrálni voltak kénytelenek Magyarországról. Az akkor felsorolt majd félszáz emberből akkorra már sokan meghaltak, de egyikkel-másikkal, már matuzsálemi korban ugyan, de még tudtunk beszélgetni. Ezek közül is sokan elmentek, az utóbbi évtizedben meghalt Paul Almásy, Berkó Ferenc, Nicholas Müller, Stefan Loránt, Lucien Aigner, Muky Munkácsi, Kepes György, Rácz István, Suzanne Szász, Paola Wright. Gondoljunk rájuk egy percre, megérdemlik. Nekünk se jó. Körülnézünk, s már alig van körülöttünk olyan, aki hiteles tanúja lenne a huszadik század első kétharmadában történteknek. Olyan, mint például a most 94 éves Besnyő Éva, vagy az alig fiatalabb Ata Kandó. Isten éltesse őket, maradjanak még köztünk egy darab ideig. Azért, hogy megkérdezhessük tőlük, tőle, valóban szerelmes volt-e Besnyő Évába és testvéreibe a kamaszodó Friedmann Endre, akit Robert Capaként biztos jobban ismernek, és aki október 22-én lenne 90 esztendős, ha… De ezt tudjuk, meglehetősen történelmietlen utólag számon kérni az aknától, hogy miért pont ő alatta robbant fel.
Vagy azt is meg szeretném kérdezni még tőle, milyen volt Pécsi József műtermében tanulni? Mit lesett el a század egyik legnevesebb magyar fényképészétől? Meg még egy csomó ilyen haszontalanságot, amelyek csak arra jók, hogy az ember apró elemekből összerakhassa egy letűnt, fényképészetileg mindenképpen dicsőséges kor történéseit. És ha sikerül neki, akkor boldog lehessen darab ideig.
Besnyő Éva életrajzát felmondani nem tisztem. Tulajdonképpen a kiállítást megnyitni sem igazán dolgom, mert -ha beszélek, ha nem-, a kiállítás perceken belül meg fog nyílni. Inkább csak állok még itt egy kicsit és fecsegek, ha nem zavarom magukat. Emlékezem például arra a kis, galambősz asszonyra, akit vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Ami azonnal feltűnt rajta, hogy olyan, mint egy energiabomba, folyton ment, tett valamit, aktív volt a végtelenségig, pedig már akkor is inkább a hetven felé közeledett. Éreztem még ezen kívül egy csipetnyi, nememnek szóló lenézést, na ja, akkor még elevenen élt benne a holland feminizmus harcos ideológiája, melynek egyik élharcosa volt. És mindeneken túl körüllengte az a feltétlen jóság, mely egyszerű volt, mint minden nagyszerű dolog. Úgy viselkedett minden helyzetben, hogy ha lehet, jót tesz, mindenfajta érdek, mérlegelés nélkül. Ha nem lehet, akkor félrehúzódik és csak a legeslegegeslegvégső esetben árt Ez nekünk, magyarországi magyaroknak akkor is, ma is igazi kuriózum.
Itt az idő, hogy felvessük ezt a bizonyos körökben még ma is érzelmi hullámokat keverő kérdést: magyar-e a húsz évesen Berlinbe, majd Amszterdamba költöző és ott megszakítás nélkül hetven évet élő Éva Besnyő. Ha igen, miért? Ha nem, akkor kicsoda ő, mely náció tagja? Mondhat ki-ki bármit, vérmérsékletétől, politikai hozzáállásától, meggyőződésétől függően, én csak azt tudom, amit Éva talán egy évvel ezelőtt mondott a telefonba, amikor Helmondból, Atától felhívtuk őt. Csengő, hibátlan akcentusú magyarján ezt mondta: Nézze, én Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar. Hollandiában élek és sokat köszönhetek a hollandoknak, de remélem a fotóim az egész világnak szólnak. Hát így kell ezt valahogy.
A kiállítás, meg ha akar, hát nyíljon meg.
Berendi Ferenc
Olaj vagy fény? Secko jedno.
Ha belépsz egy Rákóczi úti, második emeleti lakásba és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában.
Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotografus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve éve magányosan.
Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több, mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, kik presztizsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán, ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz.
A Salgótarjánban, a Forgách-telepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen résztvett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám, hogy a helyzet kellőrn bonyolódhassék, festő diplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban.
Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél, mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt.
Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum.
Gyöngyöspatán temették.
Ahol egyébként egy gyönyörű gótikus templom is van.
Ha belépsz egy Rákóczi úti, második emeleti lakásba és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában.
Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotografus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve éve magányosan.
Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több, mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, kik presztizsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán, ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz.
A Salgótarjánban, a Forgách-telepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen résztvett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám, hogy a helyzet kellőrn bonyolódhassék, festő diplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban.
Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél, mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt.
Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum.
Gyöngyöspatán temették.
Ahol egyébként egy gyönyörű gótikus templom is van.
Berekméri Zoltánról
Szegény, szegény Berekméri!
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” Radnóti Miklós akkor írta ezt a versét, amikor fotósunk diákként még csak első képeit csinálta. Nagyon sok verset olvasott - tudtuk róla - de mégsem kérdeztem meg tőle sosem, ismerte-e ezeket a sorokat, és ha igen, szándékosan választotta-e egész fotográfiai tevékenységét meghatározó, befolyásoló tézisnek. Lehet, nem is válaszolt volna. Magáról, idegeneknek szinte sohasem beszélt. De az tény, hogy rövidre szabott, alig 65 évnyi életéből ötvenet a fényképezéssel töltött, s ez idő alatt mást, mint e sorokat igazoló képeket nem készített. Márpedig sokat alkotott, becsületesen élt, ezért, vagy ennek ellenére, halála után nem maradt több utána, mint egy kiürítésre ítélt szekrény a Pomázi Munkaterápiás Intézet folyosóján.
Tényleg nem maradt több? De. Még vagy háromszáz, általa nagyított, hihetetlen szakmai gonddal kivitelezett kiállítási képe, hozzávetőleg négyszer annyi negatívja és ráadásként még néhány tekercs színes diapozitív. Ez meg bőven elég ahhoz, hogy jól sáfárkodva velük, téve a dolgunkat, ahogyan kell, ezek révén hírét, nevét tovább fenntartsuk, mint kérészéletű politikusokét, néptribunokét, most épülő, kacsalábon forgó villáik és ezüstkanalaik nyomán.
La Fontaine itt már be is fejezné, legfeljebb egy mondatnyi tanulságot kerekítve a végére, én meg most kezdem. Mert Berekméri Zoli megérdemli, hogy emlékezzünk róla. Harminc éves koráig csak stemplizett szorgalmas postatisztviselőként a békéscsabai postahivatalban, éjszakánként pedig egy sufniszerűségben nagyította képeit. Hogy nem rosszul, azt több tény támasztja alá. (Ha esetleg nem hinnének valami okból a szerzőnek, aki pedig egy igazmondó birkaterelő hírében állt mostanáig) Az faktum, hogy az érettségi előtt álló csabai fiú elnyerte 1942-ben a Magyarország Diákfényképező Bajnoka megtisztelő címet. Az is fix, hogy 1985-ös életmű kiállításában az Ernst Múzeumban, legalább fél tucatnyi, ekkoriban készült képe szerepelt. Pedig akik ismerték, azok tudják, Berekméri nem tett engedményt, amit rossznak ítélt frissen nagyított képei közül, azt azon melegében, ahogy lejött a szárítóról, mindjárt összetépte. Képzelhetik mekkora iskola volt ez nekünk, akkor még ifjonc fotográfusoknak. A mi szemünkben tökéletes és gyönyörű, harmincszor negyvenes nagyításokat repesztett egy mozdulattal kettőbe, ha nem tetszett neki. Nem értettük, kérleltük, adja nekünk, de nem. Igaza volt, ma már tudom. Bár többen járhattak volna hozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor még nagyhírű, sok fiatalt vonzó fotólaboratóriumába tanulni.
Életművének legmaradandóbb darabjai az ötvenes években készültek. Felsorolok néhány képcímét, csak hogy lássák, mennyire nem érdekelte őt a politika, a világ mocska, szemetje, amiből kevesebb akkor sem volt. Ekkoriban exponálta Jó reggelt napsütés című, klasszikussá vált képét egy tejesüvegről, a Zöld emlékművet, mely egy parkban álló szépformájú bokornak kölcsönözte ki a halhatatlanságot, a Spontán diagonált, melyet egy kiállításrendezés során látott meg, a Borzolt víz, a Szelid villanások, az Egy tenyérnyi felhő, s még vagy két tucat hasonló fotográfia. Egyre szűkebb köröket vont maga köré, ahová senkit és semmit nem engedett, de ott belül gyönyörű képeket látott és örökített meg.
Szegény, szegény Berekméri, aki összes kincsét ránk hagyta. Embersége bennünk, akik ismerték, képei a fotómúzeum raktáraiban. Őrizzük, mint igazi fösvények!
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” Radnóti Miklós akkor írta ezt a versét, amikor fotósunk diákként még csak első képeit csinálta. Nagyon sok verset olvasott - tudtuk róla - de mégsem kérdeztem meg tőle sosem, ismerte-e ezeket a sorokat, és ha igen, szándékosan választotta-e egész fotográfiai tevékenységét meghatározó, befolyásoló tézisnek. Lehet, nem is válaszolt volna. Magáról, idegeneknek szinte sohasem beszélt. De az tény, hogy rövidre szabott, alig 65 évnyi életéből ötvenet a fényképezéssel töltött, s ez idő alatt mást, mint e sorokat igazoló képeket nem készített. Márpedig sokat alkotott, becsületesen élt, ezért, vagy ennek ellenére, halála után nem maradt több utána, mint egy kiürítésre ítélt szekrény a Pomázi Munkaterápiás Intézet folyosóján.
Tényleg nem maradt több? De. Még vagy háromszáz, általa nagyított, hihetetlen szakmai gonddal kivitelezett kiállítási képe, hozzávetőleg négyszer annyi negatívja és ráadásként még néhány tekercs színes diapozitív. Ez meg bőven elég ahhoz, hogy jól sáfárkodva velük, téve a dolgunkat, ahogyan kell, ezek révén hírét, nevét tovább fenntartsuk, mint kérészéletű politikusokét, néptribunokét, most épülő, kacsalábon forgó villáik és ezüstkanalaik nyomán.
La Fontaine itt már be is fejezné, legfeljebb egy mondatnyi tanulságot kerekítve a végére, én meg most kezdem. Mert Berekméri Zoli megérdemli, hogy emlékezzünk róla. Harminc éves koráig csak stemplizett szorgalmas postatisztviselőként a békéscsabai postahivatalban, éjszakánként pedig egy sufniszerűségben nagyította képeit. Hogy nem rosszul, azt több tény támasztja alá. (Ha esetleg nem hinnének valami okból a szerzőnek, aki pedig egy igazmondó birkaterelő hírében állt mostanáig) Az faktum, hogy az érettségi előtt álló csabai fiú elnyerte 1942-ben a Magyarország Diákfényképező Bajnoka megtisztelő címet. Az is fix, hogy 1985-ös életmű kiállításában az Ernst Múzeumban, legalább fél tucatnyi, ekkoriban készült képe szerepelt. Pedig akik ismerték, azok tudják, Berekméri nem tett engedményt, amit rossznak ítélt frissen nagyított képei közül, azt azon melegében, ahogy lejött a szárítóról, mindjárt összetépte. Képzelhetik mekkora iskola volt ez nekünk, akkor még ifjonc fotográfusoknak. A mi szemünkben tökéletes és gyönyörű, harmincszor negyvenes nagyításokat repesztett egy mozdulattal kettőbe, ha nem tetszett neki. Nem értettük, kérleltük, adja nekünk, de nem. Igaza volt, ma már tudom. Bár többen járhattak volna hozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor még nagyhírű, sok fiatalt vonzó fotólaboratóriumába tanulni.
Életművének legmaradandóbb darabjai az ötvenes években készültek. Felsorolok néhány képcímét, csak hogy lássák, mennyire nem érdekelte őt a politika, a világ mocska, szemetje, amiből kevesebb akkor sem volt. Ekkoriban exponálta Jó reggelt napsütés című, klasszikussá vált képét egy tejesüvegről, a Zöld emlékművet, mely egy parkban álló szépformájú bokornak kölcsönözte ki a halhatatlanságot, a Spontán diagonált, melyet egy kiállításrendezés során látott meg, a Borzolt víz, a Szelid villanások, az Egy tenyérnyi felhő, s még vagy két tucat hasonló fotográfia. Egyre szűkebb köröket vont maga köré, ahová senkit és semmit nem engedett, de ott belül gyönyörű képeket látott és örökített meg.
Szegény, szegény Berekméri, aki összes kincsét ránk hagyta. Embersége bennünk, akik ismerték, képei a fotómúzeum raktáraiban. Őrizzük, mint igazi fösvények!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)