Bojár Sándor

Töredékek egy életrajzi adatbázisból

Ennél jobb, méltóbb helyen nem jelenhetne meg cikk, tanulmány, képriport Bojár Sándorról. Akik ismernek, talán tudják, hogy nem a lojalitás, az udvariasság iratja velem e mondatot, mivel ezeknek ugyancsak híjjával vagyok.De ha vetnek egy pillantást a lap fejlécére, elolvassák, hogy Fotóriporter, s egyperces néma vigyázzállás nélkül gondolnak egy kicsit a 2000. január 31-én meghalt pályatársukra, akkor kézenfekvő a megállapítás. Ugyanis Bojár Sándor legjellemzőbb ismérve, nevétől elválaszthatatlan fogalom, hogy ő fotóriporter, méghozzá olyan, aki ezt minden konzekvenciájával együtt vállalta, komolyan gondolta. Ezért aztán ki nem ejtette a száján, hogy ő fotóművész lenne, nem érezte, hogy egyik téma alantasabb lenne a másiknál, amit kellett, fényképezett. Megörökítette József főherceget, aki ugye Habsburg volt, majd Horthy Miklóst, aki király nélküli királyságot csinált az országból, nem engedvén trónra lépni a Habsburgokat, majd fotózta Imrédyt, Bárdossyt, Endre Lászlót díszmagyarban, ünneplőben a beiktatásukkor és ugyanőket kevésbé ünnepélyes viseletben a kivégzésükkor. Aztán fotózta Tildyt, Szakasitsot, Rákosit, Rajkot, Marosánt, Kádárt és mindenki mást, mert ez volt a dolga. Fotóriporter volt, tette a dolgát, fényképeket készített aktuális eseményekről. De bármikor elment a sportpályák szélére, színházi kulisszák mögé, vadászatokra és kutyakiállításokra, autószerelő műhelyekbe, meg ki tudja még hová. Nem válogatott, fénykéoezett mindent, ami akkor, ott fontos volt. Ezek egy része mára érdektelenné vált, egy másik része viszont hihetetlenül felértékelődött. Ezért lehet túlzás nélkül mondani, hogy élete és a huszadik század története jószerivel párhuzamos pályán haladt, ami itt történt, azt megtalálhatjuk archívjában és a korabeli lapokban.

***
Nincs olyan ága a fotóriporterségnek, ahol ne dolgozott volna Önmagát Vadas Ernő és Escher Károly tanítványának tartja, de valójában a szakma alapjaira Inkey Tibor tanította meg még 1934-ben, amikor nála töltötte utolsó inasévét, majd tagja lett a csöpögős fényképészet néven elhíresült truppnak. Ekkoriban ugyanis Budapesten 7-8 fényképész cég (Schäffer, Tőry, Macsi, Brunhuber) rendszeresen azzal kereste kenyerét, hogy a lehető legrafináltabb eszközökkel a hírversenyben információkhoz jutott, lehetőleg olyanhoz, melyet a konkurencia nem, vagy csak később volt képes megszerezni, majd odaküldte riporterét, aki a társadalmi eseményen, magánjellegű, de közérdeklődésre is számot tartó rendezvényen, ünnepségen, elinduláson vagy megérkezésen, szóval a mindennapi élet egy kitüntetettebb pillanatában csinált néhány felvételt, lehetőleg olyat, amin minél több szereplő is látszott, majd autóba vágva magát, tülkölve a laborba vágtatott, gyorsított eljárással előhívta a negatívot, amúgy nedvesen kontaktolta, az ügynök a még nedves (ettől csöpögős fényképészet) kópiákkal visszavágtatott a helyszínre, ahol még éppen elcsípte az adott rendezvény végét, s az ügynök a nyersképek alapján felvette a rendeléseket, melyeket másnap jó minőségben szállítottak. Ugyanez zajlott a lpok számára fotózott események kapcsán is. Óriási verseny volt, értelemszerűen csak a legügyesebb, a leggyorsabb. a legrámenősebb jutott üzlethez. Neki hopp, a többinek kopp. Az Inkey Pressphoto Service egyike volt ezeknek az ügynökségeknek, itt tanulta meg Bojár az alapokat. Mindenkinél gyorsabbnak, ügyesebbnek lenni, tudni a dolgokról, s mindenáron képet csinálni, nagyjából . Ezek aztán élete végéig jellemezték is Bojár Sándort, az ilyen leckét nem felejti el egykönnyen az ember. Valóban nem. Harminc évvel később, 1964-ben így emlékezett erre Szegedi Emilnek: „Halvány jelekből, mozgásokból, apró tünetekből ki kellett számítani, jobban mondva meg kellett érezni, hol, mikor, milyen súlyú esemény van készülőben. Másrészt –ezen múlott minden- jó informátor hálózatot kellett kiépítenünk. Így például beszerveztem a nagyszállók főportásait, akik azonnal értesítettek, ha nevezetes személyiség érkezett hozzájuk. Így tudtam meg Thomas Mann látogatását többek közt. A bűnügyi rendőrségen, a törvényszéken, egyes hivatalokban, intézméényekben is voltak titkos informátoraim, s így többször is előfordult, hogy a hivatalos nyomozó apparátust megelőzve érkeztem a tett színhelyére és fotografáltam. Majdnem mindig egyetlen lemezt, egy felvételt készítettem, többre nem is nagyon volt időm, rohantam vissza előhívni a lemezt és a nedvesről elkészíteni a nagyítást, mely ugyancsak nedvesen került futár útján a cinkográfiai műhelybe… Embertelen iram volt, de a tudósítói-újságírói szenvedély és becsvágy hajtott..” (Fotó, 1975. 1.)
***
Nézzék csak meg az első és utolsó képei alatt a dátumot! 1932 áll az egyik alatt, 1989 a másik alatt. Ez testvérek közt is 57 év. Másnak az egész életből nem jut annyi, mint neki a fényképezésből. Csoda-e, ha még most is felbecsülhetetlen számú az a negatív és pozitív, amit ránk hagyott, hogy próbáljunk vele jól sáfárkodni.
***

Éppen tizenkilenc esztendeje ültem vele először szemben, s csináltam vele az első beszélgetést, amit aztán majd egy tucatnyi követett. Ebből az elsőből olvashatnak itt néhány részletet. Mégegyszer a dátum: 1982. július 4.
„Már az iskolában kezdtem amatőr módon fényképezni, majd később, az érettségi után hivatalosan is kezdtem dolgozni a Sommer-féle fényképész üzletben, a Ráday utca 2-ben, ahol laboráltam. Az érettségi előtt is dolgoztam persze neki. Bementem reggel hatra, fél nyolcig laboráltam neki, aztán mentem iskolába és délután megint mentem hozzá amatőr munkákat laborálni. Ekkor kezdtem hivatalosan is fényképezni, egy-egy képemet beküldtem a lapoknak. (…)

***
A felszabadulás után megalakítottuk a Fotóriporterek Szindikátusát, ahol a sajtó fotóriportereket hoztuk össze. Engem választottak meg akkor titkárnak, én intéztem el a rendőrségnél az un. kordon-igazolványt, amivel mindenhol fényképezhettünk. Akkor mindnyájunknak volt a Főkapitányság által engedélyezett sajtó jelvénye, ami kívülről csak egy kis arany S betű, és a hátoldalán a gombjelvénynek a hátoldalán ott volt a felirat: fotó. Úgyhogy elég volt kifordítani a zakónak a reverjét és már szabad utat engedtek a rendőrök. A felszabadulás után divatba jött a sajtófotó, nagyon sokan látták, hogy hoppá, ez divatos szakma lett, oda lehet menni mindenhová, jelen lehetnek és kereshetnek. Egyre másra nevezték ki magukat újságírók, és a szerkesztőségi gépkocsivezetők fotóriporternek. (…)

***
Ekkoriban egy ideig a Szabad Nép mellékletének dolgoztam, s egy juniálison a hüvösvölgyi Nagyréten odajött hozzám Ratulovszky főkapitány helyettes, s mondja nekem, hogy hallotta, én ismerem a rendőri sajtó munkáját, s nincs-e kedvem belépni a Rendőri Sajtóirodára, mert a jelenlegi vezetője nem újságíró, s nem ismeri a sajtó munkáját. Hát, mondtam, semmi akadálya, ha szüksége van a demokratikus rendőrségnek valakire, akkor segítsük a demokratikus rendőrséget. Így kerültem a Főkapitányság Sajtóosztályára, ahol elvégeztem a tiszti iskolát, s főhadnagyi rangban dolgoztam, mint helyettes vezető. (…) Később a kormány utasítására a lapok megszűntették a gyilkosságokról és betörésekről készült riportokat, hogy ne szerepeljen annyi gyilkosság meg betörés, már konszolidálódtak az idők jelszóval, és a Sajtóosztályt leépítették. Engem ki akartak helyezni a X. kerületbe mint rendőrfogalmazót, mire kértem a felmentésemet, mert nem éreztem magam arra alkalmasnak, hogy a X. kerületben tyúktolvajokkal és egyéb kis eseményekkel foglalkozzak, mert én elsősorban újságíró, azaz fotóriporter vagyok. (…) Elég volt az nekem, hogy hivatalból el kellett járnom mozikba és színházakba ügyeletet tartani, mert előírás volt, hogy a Főkapitányságon dolgozó rendőrtisztekkel kellett ellátni az ügyeleti szolgálatot.(…)

***
A Gelléri Bandi András hívott 1948-ban, hogy jöjjek a lapjához, mert ismert korábban a Színházi Magazin korából. Így mentem a Színház című laphoz. Akkor gyakorlatilag csak színházi eseményekkel foglalkoztam, egy-két kivétel volt csak, hogyha valamit véletlenül láttam. Megszüntették a lapot, de már előbb csábítottak az akkor beindult Magyar Naphoz, ami délelőtt 11-kor jelent meg, s a lapnak legalább a fele kép volt. Hatalmas fotóriporter gárdát szerveztek be, gyakorlatilag tizenegyen voltunk ott fotóriporterek. (…) Itt a születéstől a halálig, az építkezésektől a katasztrófákig mindent kellett fényképezni. Én legtöbbet a napi eseményeket, színházat, sportot csináltam, meg politikai eseményeket. 1951-ig voltam a Magyar Napnál, amikor elkezdték ott is leépíteni a fotóriporterek számát. (…)

***
Akkor szabadúszó lettem, s mint sportfotós dolgoztam az összes lapoknak, a sportegyesületeknek meg a Külügyminisztériumnak. A Külügyminisztérium majdnem kilóra 50-100-as szériákban rendelte tőlem az olimpikonokról a képeket, mert a Magyar Fotónak nem volt. Így hívtak be akkor a Tájhivatal vezetőjéhez, akivel nagyon jó viszonyban voltam, mert sportoló volt az illető, az Újpesti Dózsában volt vívóbajnok. Ő azt mondta, hogy ez tarthatatlan, hogy egy maszek fotóriporter lássa el a Külügyminisztériumot sportképekkel. Lépjél be a Magyar Fotóhoz! Kérlek, mondtam, ha hívnak, belépek. Délután már kaptam a telefont, hogy másnap, úgy emlékszem, mintha ma lenne, szombaton 11 órára menjek fel a Magyar Fotóhoz, a Tanács körúti helységükbe, ahol az igazgatóval és a személyzeti főnökkel leültünk beszélgetni.Volt egy kis nézeteltérés köztünk anyagilag, mert én mint szabadúszó, szépen kerestem, de végül megegyeztem velük, megadták azt az összeget, amit a Magyar Fotó akkori vezető riporterei, Vadas Ernő és a többiek kaptak. Így aztán hétfőn beléptem a Magyar Fotóhoz, s 12 évig ott dolgoztam. (…)

***
1964-ben az Ország-Világ elcsábított. Az Ország-Világ belpolitikai munkatársa egyúttal a Vadász újságnak is a szerkesztője volt, ezért én csináltam a felvételeket vadászatokról, vadakról is, egyben tördeltem a lapot, mint képesItett képszerkesztő. Aztán az Ország-Világnál a rovatvezetőmet kinevezték az Autó-Motor főszerkesztőjének, a főszerkesztőm Alpári Pali meghalt, minden megváltozott a szerkesztőségben. és akkor a Szovjetúnió és a Lányok, Asszonyok főszerkesztője Pethő Miklós hívott, hogy menjek át hozzájuk, mert neki nincs fotóriportere, ugyanakkor mind több magyar anyagot akarnak a két lapba hozni. Át is mentem 73-ban vagy 74-ben. De 1977-ben ő is nyugdíjba ment, a Szovjetúniónál megváltozott a hangulat, tiszta fordító iroda lett, nagyon untam már ott a munkát.Kókai Imre, az Autó-motor főszerkesztője azt mondta: gyere át hozzám, de én nem tudom megadni neked azt a fizetést, amit a Szovjetúniónál kaptál, mert harmadosztályú kategóriában van a lap, mint szaklap, és én elsőosztályú kategóriában voltam a Szovjetúniónál. Nekem annyi a fizetésem, mondta, mint neked. De menj nyugdíjba, utána rögtön szerződést kötök veled kisebb fizetéssel természetesen. Így is lett. Ma is aktívan dolgozom, legfeljebb nem tudom azt csinálni, mint amikor kora reggeltől késő estig cipeltem a nehéz felszerelést. Nem sül el mindjárt a gépem. Előfordul, hogy látok valami eseményt, s azt mondom magamban, majd holnap visszajövök és megcsinálom. Ez azelőtt sosem fordulhatott volna velem elő (…)”