Erdélyi Lajos

Erdélyi Laló

Direkt nem mondom másként. Erdélyi Lajost közel harminc éve ismerem. Akkor ő még sokkal fiatalabb volt.
Külsőleg változott itt-ott, de a lényeg majdnem ugyanolyan maradt. A világ őt érdeklő dolgai iránt nyitott, sokat mozgó, gyakran igen bölcs ember. Ezért szeretek 500 kilométereket autózni egy-egy kiállítás-megnyitója kedvéért.
Kimondós fajta. Semmit nem tart magában, amit lát, hall, észlel, azt azonnal megírja, lefényképezi, elmeséli. Vannak ilyenek, nem marad meg benne semmi. (Hál isten) Ezért szeretek 500 kilométereket…. De ezt már hallották.

Meg lehetne tölteni egy egész könyvet csak az általa leírt cikkek, könyvek, katalógusok bibliográfiai adataival, a lefényképezett képeknek csak a címeivel. De nem ajánlanám ennek lapozgatását másnak, mint hajdani monográfusának. (Remélem, én leszek az)
Annak ez a dolga ugyanis, szenvedjen csak, ha már ilyen más életében kutakodónak képezte ki magát.
Mint mondtam, cikkei, könyvei, képei tételes felmondását ne olvassák, de sokkal inkább magukat az opuszokat. Tolla, írógépe, kamerája egy olyan világot örökített meg, mely többszörösen elmúlt már. A Ceausescu korabeli erdélyi magyar közélet tagjait, az őket körülvevő mikrovilágot, az őket foglalkoztató mindennapi, apró-cseprő, vagy ellenkezőleg, világformáló dolgokat menekítette át az öröklétbe.

Elmúlt, elmúlt mondhatják, nincs mit sajnálni rajta. De én ezekkel szemben azt gondolom, és ezért mondom is, de igen, van mit sajnálni. Azt is megmondom mit, nehogy valaki ne tudjon emiatt éjszaka aludni.
Sajnálom azt az igazi elnyomásban, megfélemlítettségben, szegénységben is összetartó, csakazért is élni akaró szellemet, összetartozást, barátságokat és kötődéseket, melyeknek ma már nyoma sincs. Sajnálom azt a világot, ahol ember emberrel emberi nyelven beszélgetett és nem mobilon kommunikál, sms-ben intézkedik, emailban levelezik.

Ezek az emberek itt a falon leéltek egy teljes életet anélkül, hogy ezekről a technikai dolgokról még csak hallottak is volna. Csináltak ezt-azt, fontosat és még fontosabbat, de mi már alig tudunk valamit is róluk. Pedig csak egy nemzedék előttünk élték az életüket.

Lehet, hogy a mi fene nagy rátartiságunk, önhitt beképzeltségünk, mellyel azt hisszük, hogy a huszonegyedik század belevaló csávói vagyunk, igazi nagymenők, akiknek a világ parányivá zsugorodott, akik egyik nap Párizsban fekszenek, másnap Tokióban ébrednek, lehet, hogy mindez semmit sem ér?
Lehet, hogy sokat tudunk és semmit sem értünk?
Gondolkozzanak ezen, míg nézik a képeket. Én sem teszek másként.

Eke Mihály

Ki mit tud Ekéről?

Állj csak föl kisfiam! Mondd meg szépen, ki volt Eke Mihály? Hööö…Nem tudod? Na jól, van. Hozd ki az ellenőrződet, ülj a helyedre, holnap újra megkérdezem.! S mindenkitől, akinek hivatása a művészet- és művelődéstörténethez, a fényképezéshez, a várostörténethez kicsit is közel áll. Mert ha a valódi, létező történelmünket nem ismerjük, csakhamar ott fogunk tartani, hogy néhány új és mégújabb imázsközpontocska majd csinál nekünk olyan hagyományokat, amilyeneket ők akarnak. Én meg ezt nem szeretném annyira, ragaszkodnék a megtörtént dolgokhoz, a tényleg élt személyekhez… Eddig jó volt, már arra a kis időre hagyják meg nekem.
Szóval Eke. Hol mindenhol találkozhattunk a nevével eddig? Hát például a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító atyái közt, 1956-ban. Vagy a magyaros stílusban fotografálók sorában, Balogh Rudolf, Kerny István, Dulovits Jenőék társaságában, a harmincas évek valamennyi lapjának vasárnapi mellékletében. Vagy a vonatokon, ahol még az én gyermekkoromban is Eke képek voltak az ülések fölé szerelve, kis üvegtábla alá. Az egyikre kiválóan emlékszem mindmáig, hiszen a Déli és Kelenföld közti alagúttól egész Gárdonyig bámultam egy zsúfolásig tömött személyvonaton, ahol éppen csak annyi helyem volt, hogy két talppal álljak az üléshez szorítva. Martonvásárnál egyszer felemeltem az egyik lábamat, hogy súlypontáthelyezést hajtsak végre, onnantól nem tudtam letenni, csak fél lábon álltam Boldog, nyaralós, szakszervezeti beutalós agárdi nyarak, oh! A képen egyébként két népviseletbe öltözött kislány játszott egy macskával, amelyik valódi volt és egy gyermeknagyságú szintén népviseletes babával, amelyik őrülten hasonlított a két beöltöztetett gyerekre. Nem hiszem, hogy jártak az agyamban akkoriban ilyen fogalmak, hogy virtuális és egyéb valóság, de mégis, mélyen megfogott, negyven év távlatából is élesen megmaradt ez az Eke kép.
Eke Mihály szegény, meg éppen ekkoriban halt meg, 1959-ben. A hatvannyolcadik születésnapja közelében. A szabadkai fiú, akinek minden ija-fia, őse munkás volt, MÁV tisztviselőként kezdett el fényképezni a huszas években. Ugyanazt a pályát járta be, mint oly sokan akkor, rájött, hogy az elkészült fényképei a családtagjain, udvarias barátain kívül másoknak is tetszenek, ezért besorolt az amatőrmozgalom akkor még igen potens, fontos szervezeteinek egyikébe. A MADOME tagja, 1958-ban aranyjelvényes kitüntetettje lett. Sorsa itt kicsit eltér az eredeti foglalkozásukat általában a későbbiekben is megőrző, s csak szabadidejükben fotografáló társaiétől, mert megunva az Államvasutakat, 1943. június 2-n fényképész mestervizsgát tett. A Mezőgazdasági Múzeum fényképészeként dolgozta le utolsó éveit. Bár mezõgazdasági fényképészként tartották számon, de mindig, minden körülmények között elegáns pantallóban járt, s szépen, ízesen beszélt, mondatainak címzettjét beszélgetőTársának tartotta. Lélek volt benne és szív, írták a nekrológjában Hja kérem, más idők jártak még akkoriban! A jelenleginél nagyságrendekkel mostohább körülmények között Soroljam? Rákosi, Révai, Lobogónk Petőfi, de mégis, mindezek ellenére voltak, akik emlékeztek a hajdani polgár vircsaftra. Ő is..

Szombathelyről szóljon a nóta

Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk?


Nem kéne többet tennem, csak felmutatni ezt a képet, s hagyni mindenkit csendben öt percig gondolkodni, majd halkan azt mondani a kiállítás megnyílt. Megpróbáljuk?
Ha nem, kénytelenek még engem hallgatni egy kis ideig, ne izguljanak, a kiállítás így is, úgy is meg fog nyílni.

Négy név, négy mínusz egy élet, mely innen-onnan elindult, haladt, egy ponton találkozott, öszeforrt egy kézfogásban, kis ideig párhuzamosan ment, majd ismét szétvált, hogy most negyedszázadnyi idő múltával, egy kiállításnyi időre ismét összetalálkozzon. Ennyi. Ennyi?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Dallos, Liszy, Bonyhádi, Rosta kiállítása, annak megnyitója kizárólagosan vagy főleg szakmai ügy lenne a számomra. Mert ha csak ennyit jelentene, akkor nyugodtan, okosan beszélnék irányzatokról, ráérzésekről, utánzásokról és újdonságokról, melyek meghatározták a késő szocializmus utolsó évtizedének magyar fotóművészetét. Vagy szólnék Bonyhádi nyugati fotósújságjainak hatásáról, Dallosnak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójából hetente-havonta hazahozott élményeiről, benyomásairól, a kis Rosta, a Joci keresgéléseiről, Liszy meglehetős önpusztító életéről és ezt tükröző képeiről. A végén pedig összegző módon megállapítanám, hogy volt itt Szombathelyen a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején egy jó időszaka a magyar kortárs fotográfiának, amivel e négy alkotó és a lazábban, szorosabban hozzájuk kapcsolódó néhány fotográfus hozzájárult az egészhez, amivel ha akarták, ha nem, de beírták nevüket a magyar fotótörténetbe..

Ha ezt mondanám, igazat állítanék, de kit érdekel ez itt, most? Nagyobb a tét, gondolom én. Feltehetem-e a mindenki fejében megforduló kérdést: Lehet-e, kell-e egy egyszervolt csapatot újra összehozni? Értelmes dolog-e az azóta eltelt negyedszázadot aszerint vizsgálni, melyikük mit őrzött meg az egyszer volt közösből, mit hozott át a túlsó partra? Van-e túlsó part egyáltalán? - kérdezhetné bárki is. És válaszolhat is ki-ki a maga módján a kérdésre. Én is megfogalmazok egyet, a magamét.

Mi történt ezzel a négy emberrel? Liszy János meghalt. Életműve csonka maradt, mára már rajtunk, keveseken kívül a kutya sem emlékszik rá. Vele kapcsolatban lehet és kell is terveket kovácsolni, mit tegyünk helyette, hogy megmaradt képei, negatívjai valahogy ismét emberek elé kerüljenek, hathassanak. Mert megérdemli, mert bizonyos fokig az adósai vagyunk, s eljött a törlesztés ideje.
Rosta Józsi elkerült Szombathelyről, láthatólag megtalálta új helyét, s időről időre új képekkel, új kiállításokkal jelentkezik. Lehet, őt békén kell hagyni. Vagy nem? Ez az ő kérdése.
Bonyhádi Károly érdekes képlet. Itt maradt, dolgozott és dolgozik, mindig is tett nagy vargabetűket, műfajokat váltott, nemrégiben volt egyéni kiállítása, lehet, hogy ő is jól van? Bólints, Karesz!
Dallos. Aki az egésznek a középpontja volt, minden tekintetben. Akinek a jobbjáért nyúlt mindhárom kéz ezen a képen is. Aki tudhatóan a legtehetségesebb volt mindőjük közül. Akinek akkoriban viszonylag jól is ment, több kiállítása, megjelent képe volt, akit ismertek innen 240 és 420 kilométerre is. Ő fogta össze ezt a csapatot, ő szabott fazont, irányt, mértéket. S azóta? Liszy meghalt. Rosta elment. Bonyhádi másfelé kanyarodott. Ő meg maradt. Maradt egyedül, egyre kisebb körben sugározva erejét, energiáját, tehetségét.
Ne bántódjék meg senki, de én, ma miatta jöttem el, miatta beszélek itt és bizony hosszú ideje töröm a fejemet, mit lehetne, mit kéne tenni, hogy Dallos ismét dolgozzon, hogy új képekkel szomorítson, vidámítson többünket. És ha van valami értelme ennek a negyedszázadnyira visszatekintő kiállításnak, akkor ez: se ő, se mi nem pocsékolhatunk el ennyi tudást, tehetséget büntetlenül. Dolga van magával és dolgunk van vele. Huszonöt éve ő nyújtotta a jobbját felétek, most ti vagytok soron. Vagy mi.