2010. november 2., kedd

Escher Károlyról



Valakiről, valamit.
Olyan sokat tudnak ma az emberek! Ismerik Majkát, az ózdi hőst, Kozsót, Liptai Claudiát, Schobert Norbit, Hajdú Pétert. Tudják, mi történt tegnap, ma és mi lesz holnap Győzikével. Irigylem őket e tudásukért, még akkor is, ha történetesen, mondjuk, fogalmuk sincs, ki volt az az Escher Károly. Azt gondolom, ez biztos rendben van, sokat tudnak az emberek, de még nem eleget. Nem haragszom rájuk, s csak reménykedem, hátha egyszer ő is lesz annyira fontos, mint a felsoroltak, s akkor majd előszedik valahonnan ezt az akkor már avíttas naptárt, s elolvassák, ki volt ő, megnézik milyen fényképeket csinált a múlt században. Abban a múlt században, tegyem hozzá, amikor – ma még azért – többségünknek elkezdődött az élete. Sőt.

Escher Károlyról két dolgot érdemes tudni. Egy, ami megtörtént vele, kettő, ami megtörténhetett volna, s akkor most nem Martin Munkacsi, hanem Charles Escher lenne az ügyeletes fotós sztár. Az Aki elment, aki maradt című könyvem megszületésének ötletét is az Escher és Munkácsi Márton életművében kínálkozó, feltűnő párhuzamok adták. Nem a levegőbe beszélek, a továbbiakban megpróbálom meggyőző érvekkel bizonyítani állításom komolyságát. Ebben a nyúlfarknyi előszóban összegereblyézem néhány fontos momentumát Escher életének, melyekre érdemes odafigyelni. Aki pedig többet, bővebbet szeretne, annak ajánlom a Fotóriporter 2010-es Escher különszámát.

Azon kevesek közé tartozott, aki a riportfényképezést is művészi rangra tudta emelni, akinek képei az aktualitás múltával sem kerültek a szemétbe, vagy a feledés poros polcaira. Az elsők közt volt Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkodott. Nem politizált, soha nem tartozott egyik csoporthoz sem, talán ezért maradhatott mindvégig rendíthetetlen humanista.

Szekszárdon született, hét évvel Babits Mihály után, és igen, színésznőt is szeretett. Később.

Apja iparos volt, s a négy polgári után ő is géplakatosinas lett. Ez nem zárta ki, hogy saját kezűleg írja az adatait firtató kérdőívbe, hogy előző foglalkozásai „gyakorlati mérnök, filmoperatőr”. Szakképzettsége pedig: „amatőrből szakfényképész”. Két év fizikai munka után – 1908-tól – műszaki rajzoló lett a Ganz-gyárban. Pályája 1911-től a Schlick-Nicholson-féle gépgyárban folytatódott. Itt is műszaki rajzoló, majd technikus öt éven keresztül. Életének ezzel az első része – 8 éves műszaki pályafutása – véget ért.

Otthagyta a gyárat, s fotográfusi, valamint műszaki képzettségét alapul véve, a filmgyártásban tűnt fel. A Kinoriport cég alkalmazottjaként 1916-19 között a heti híradók operatőre, sporteseményeken is gyakran megjelent kamerájával. Később az Astra filmgyárnál forgatott játékfilmeket. A Tanácsköztársaság alatt a Magyar Tanácsköztársaság Forradalmi Filmhíradójának (Vörös Film Riport néven az első központi irányítású filmhíradó-szolgálat volt) operatőreként ő forgatta az eseményeket dokumentáló mozgófilmek egy részét. Első filmjén még Fedák Sári énekelte a toborzót. Nevét ott olvashatjuk Damó Oszkár stábjában a Bródy Sándor művéből 1919-ben forgatott A dada, majd a Star stúdió további filmjeinek stáblistáján is. Ezzel aztán filmes életszakasza is nagyjából lezárult a húszas évek második felében.

Jött, volt és maradt a fényképezés. Már 10 évesen fabrikált egy szivarosdobozból kamerát magának. 1912-ben megkapta élete első igazi fényképezőgépét. A művészi pályára vezető kezdő lépéseit a Ganzban mérnökként dolgozó egyik munkatársa, Belházy Imre segítette, aki ekkoriban már nemzetközi és hazai kiállítások résztvevőjeként a magyar művészi fotográfia ismert személyisége volt. Kicsit később, 1928-ban, Balogh Rudolf és Mihályfi Ernő hívták fotóriporternek az Est Lapokhoz azt követően, hogy Munkácsi Márton Berlinbe szerződött. A korabeli Magyarország legtekintélyesebb sajtóbirodalmához három napilap, Az Est, a Magyarország és a Pesti Napló, majd később a Pesti Napló Képes Melléklete tartozott. Több mint 10 évet töltött itt. Nem csinált rosszabb képeket, mint nagynevű elődje. 1933-34-ben Lóránt István, ha jobban ismerik, Stefan Lorant képszerkesztette Escher fotóit is, aki sokat köszönhetett a már akkor is híres, később még híresebb Lórántnak. Szinte minden általa jegyzett szám hozott tőle egy-egy fotóesszét. Szerintem A nagybeszéd előtt és után. Intim képek gróf Bethlen István debreceni látogatásáról című Escher-képsorozat sem témájában, sem meglátásaiban nem maradt le a kortárs Eric Salomon fotóitól. És a többiről is hajlandó lennék vitatkozni, szinte bárkivel.

Az elsők között alkalmazta a kisfilmes kamerát, a bemozdulásos életlenséget, vitákat provokálva a tűéles, ámde statikus riportképekhez szokott szerkesztőkkel, fotóítészekkel. Ez a stílus, no meg Escher mindenre nyitott személyisége eredményezte, hogy ránk hagyott életműve is rendkívül heterogén. Fényképezett államfőket, politikusokat, meg kilakoltatott nincsteleneket, razziák elszenvedőit. Színésznőket és szerelmespárokat a parkban, halálra ítélt gyilkost és nyírott pudlit, hóeséstől poétikus utcát, balesetet, sporteseményeket és bálokat. Megörökítette Bartókot, de Szálasit is, témát jelentett neki a kivilágított Budapest és a nádfödeles parasztház is. Rengeteg fotót csinált. Köztük jókat, nagyon jókat, sok olyat, amivel halhatatlan marad, s természetszerűleg néhány gyengébbet, felejthetőt is. Életműve viszont megkerülhetetlen mindazok számára, akik a fotóművészet történetéről, a huszadik század eseményeit konzervként őrző fotókról kicsit is tudni szeretnének.

Erdélyi Mór

Erdélyi Méltóságos úr. Ha valaki magyar királyi kormányfőtanácsos, a Ferenc József rend lovagja, bizony kijárt neki ez a megszólítás. És ha még e mellett osztrák császári és magyar királyi udvari fényképész, a német császár és porosz király õfelsége udvari szállítója, a Magyar Fényképészek Ipartestületének díszelnöke, az első Fotografiai Világkongresszus alelnöke Frankfurt am Mainban, akkor bizony minden okunk meglehet a csodálkozásra, hogy amúgy, mellesleg, igaz vagy nem, ezt most hagyjuk, de ezt az embert tartja a magyar fotótörténetírás az egyik legelső szociófotósnak, aki már a huszas évek legelején megörökítette a tabáni utcák, belső udvarok cseppet sem romantikus, kevéssé irigylésreméltó életét.
Persze mint annyi más ebben a mi világunkban, ez sem ilyen egyszerű. Az 1866. december 3-án Érsekújvárott született Erdélyi Móricka csak vagyonos terménykereskedő apja tönkremenetele után kényszerült arra, hogy beálljon Ellinger Edéhez inasnak. Végigjárta a fényképész szamárlétrát, inasból segéd, majd mester, ezután nyithatott önálló műtermet az Erzsébet tér 18. alatt 1888-ban. Mind a mai napig megvan a fővárosban második, nagy műterme az Egyetemi Vallás-Alap palotájában a Kossuth Lajos és Újvilág utcák sarkán. Már itt dolgozott, amikor fényképezte Ferenc Józsefet, majd IV. Károly koronázását, a gödöllői vadászatokat, Lechner Ödön szinte valamennyi épületét, kastélyokat ... 1934. március 11-ig, amikortól már nem vett többé fényképezőgépet a kezébe. Igaz, mást sem.
Legfőbb érdemeként nem is ezeket a fotókat tartotta a család matuzsálemi korban a közelmúltban meghalt tagja, hanem azt, hogy létrehozta az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyárát. Ezzel a szemléltető eszközök gyártásában oroszlánrészt vállalt Magyarországon. Kitalálta, hogy vetíthető fekete-fehér és kézzel színezett dia sorozatokat és hozzá mindjárt a vetítésre alkalmas projektorokat juttat a legeldugottabb tanyasi elemi iskoláknak is. Persze a vetítőket is ő gyártatta. A 10x10 cm-es nagy üvegdiákból tematikus összeállításokat raktak össze munkatársai. Igy látta meg hamarabb az egyiptomi piramisokat, a Niagara vízesést a kisfiú, mint mondjuk az ötven kilométerrel távolabbi nagyvárost.
Íme egy ember, aki megérdemelte címét, rangját.