Töredékek egy életrajzi adatbázisból
Ennél jobb, méltóbb helyen nem jelenhetne meg cikk, tanulmány, képriport Bojár Sándorról. Akik ismernek, talán tudják, hogy nem a lojalitás, az udvariasság iratja velem e mondatot, mivel ezeknek ugyancsak híjjával vagyok.De ha vetnek egy pillantást a lap fejlécére, elolvassák, hogy Fotóriporter, s egyperces néma vigyázzállás nélkül gondolnak egy kicsit a 2000. január 31-én meghalt pályatársukra, akkor kézenfekvő a megállapítás. Ugyanis Bojár Sándor legjellemzőbb ismérve, nevétől elválaszthatatlan fogalom, hogy ő fotóriporter, méghozzá olyan, aki ezt minden konzekvenciájával együtt vállalta, komolyan gondolta. Ezért aztán ki nem ejtette a száján, hogy ő fotóművész lenne, nem érezte, hogy egyik téma alantasabb lenne a másiknál, amit kellett, fényképezett. Megörökítette József főherceget, aki ugye Habsburg volt, majd Horthy Miklóst, aki király nélküli királyságot csinált az országból, nem engedvén trónra lépni a Habsburgokat, majd fotózta Imrédyt, Bárdossyt, Endre Lászlót díszmagyarban, ünneplőben a beiktatásukkor és ugyanőket kevésbé ünnepélyes viseletben a kivégzésükkor. Aztán fotózta Tildyt, Szakasitsot, Rákosit, Rajkot, Marosánt, Kádárt és mindenki mást, mert ez volt a dolga. Fotóriporter volt, tette a dolgát, fényképeket készített aktuális eseményekről. De bármikor elment a sportpályák szélére, színházi kulisszák mögé, vadászatokra és kutyakiállításokra, autószerelő műhelyekbe, meg ki tudja még hová. Nem válogatott, fénykéoezett mindent, ami akkor, ott fontos volt. Ezek egy része mára érdektelenné vált, egy másik része viszont hihetetlenül felértékelődött. Ezért lehet túlzás nélkül mondani, hogy élete és a huszadik század története jószerivel párhuzamos pályán haladt, ami itt történt, azt megtalálhatjuk archívjában és a korabeli lapokban.
***
Nincs olyan ága a fotóriporterségnek, ahol ne dolgozott volna Önmagát Vadas Ernő és Escher Károly tanítványának tartja, de valójában a szakma alapjaira Inkey Tibor tanította meg még 1934-ben, amikor nála töltötte utolsó inasévét, majd tagja lett a csöpögős fényképészet néven elhíresült truppnak. Ekkoriban ugyanis Budapesten 7-8 fényképész cég (Schäffer, Tőry, Macsi, Brunhuber) rendszeresen azzal kereste kenyerét, hogy a lehető legrafináltabb eszközökkel a hírversenyben információkhoz jutott, lehetőleg olyanhoz, melyet a konkurencia nem, vagy csak később volt képes megszerezni, majd odaküldte riporterét, aki a társadalmi eseményen, magánjellegű, de közérdeklődésre is számot tartó rendezvényen, ünnepségen, elinduláson vagy megérkezésen, szóval a mindennapi élet egy kitüntetettebb pillanatában csinált néhány felvételt, lehetőleg olyat, amin minél több szereplő is látszott, majd autóba vágva magát, tülkölve a laborba vágtatott, gyorsított eljárással előhívta a negatívot, amúgy nedvesen kontaktolta, az ügynök a még nedves (ettől csöpögős fényképészet) kópiákkal visszavágtatott a helyszínre, ahol még éppen elcsípte az adott rendezvény végét, s az ügynök a nyersképek alapján felvette a rendeléseket, melyeket másnap jó minőségben szállítottak. Ugyanez zajlott a lpok számára fotózott események kapcsán is. Óriási verseny volt, értelemszerűen csak a legügyesebb, a leggyorsabb. a legrámenősebb jutott üzlethez. Neki hopp, a többinek kopp. Az Inkey Pressphoto Service egyike volt ezeknek az ügynökségeknek, itt tanulta meg Bojár az alapokat. Mindenkinél gyorsabbnak, ügyesebbnek lenni, tudni a dolgokról, s mindenáron képet csinálni, nagyjából . Ezek aztán élete végéig jellemezték is Bojár Sándort, az ilyen leckét nem felejti el egykönnyen az ember. Valóban nem. Harminc évvel később, 1964-ben így emlékezett erre Szegedi Emilnek: „Halvány jelekből, mozgásokból, apró tünetekből ki kellett számítani, jobban mondva meg kellett érezni, hol, mikor, milyen súlyú esemény van készülőben. Másrészt –ezen múlott minden- jó informátor hálózatot kellett kiépítenünk. Így például beszerveztem a nagyszállók főportásait, akik azonnal értesítettek, ha nevezetes személyiség érkezett hozzájuk. Így tudtam meg Thomas Mann látogatását többek közt. A bűnügyi rendőrségen, a törvényszéken, egyes hivatalokban, intézméényekben is voltak titkos informátoraim, s így többször is előfordult, hogy a hivatalos nyomozó apparátust megelőzve érkeztem a tett színhelyére és fotografáltam. Majdnem mindig egyetlen lemezt, egy felvételt készítettem, többre nem is nagyon volt időm, rohantam vissza előhívni a lemezt és a nedvesről elkészíteni a nagyítást, mely ugyancsak nedvesen került futár útján a cinkográfiai műhelybe… Embertelen iram volt, de a tudósítói-újságírói szenvedély és becsvágy hajtott..” (Fotó, 1975. 1.)
***
Nézzék csak meg az első és utolsó képei alatt a dátumot! 1932 áll az egyik alatt, 1989 a másik alatt. Ez testvérek közt is 57 év. Másnak az egész életből nem jut annyi, mint neki a fényképezésből. Csoda-e, ha még most is felbecsülhetetlen számú az a negatív és pozitív, amit ránk hagyott, hogy próbáljunk vele jól sáfárkodni.
***
Éppen tizenkilenc esztendeje ültem vele először szemben, s csináltam vele az első beszélgetést, amit aztán majd egy tucatnyi követett. Ebből az elsőből olvashatnak itt néhány részletet. Mégegyszer a dátum: 1982. július 4.
„Már az iskolában kezdtem amatőr módon fényképezni, majd később, az érettségi után hivatalosan is kezdtem dolgozni a Sommer-féle fényképész üzletben, a Ráday utca 2-ben, ahol laboráltam. Az érettségi előtt is dolgoztam persze neki. Bementem reggel hatra, fél nyolcig laboráltam neki, aztán mentem iskolába és délután megint mentem hozzá amatőr munkákat laborálni. Ekkor kezdtem hivatalosan is fényképezni, egy-egy képemet beküldtem a lapoknak. (…)
***
A felszabadulás után megalakítottuk a Fotóriporterek Szindikátusát, ahol a sajtó fotóriportereket hoztuk össze. Engem választottak meg akkor titkárnak, én intéztem el a rendőrségnél az un. kordon-igazolványt, amivel mindenhol fényképezhettünk. Akkor mindnyájunknak volt a Főkapitányság által engedélyezett sajtó jelvénye, ami kívülről csak egy kis arany S betű, és a hátoldalán a gombjelvénynek a hátoldalán ott volt a felirat: fotó. Úgyhogy elég volt kifordítani a zakónak a reverjét és már szabad utat engedtek a rendőrök. A felszabadulás után divatba jött a sajtófotó, nagyon sokan látták, hogy hoppá, ez divatos szakma lett, oda lehet menni mindenhová, jelen lehetnek és kereshetnek. Egyre másra nevezték ki magukat újságírók, és a szerkesztőségi gépkocsivezetők fotóriporternek. (…)
***
Ekkoriban egy ideig a Szabad Nép mellékletének dolgoztam, s egy juniálison a hüvösvölgyi Nagyréten odajött hozzám Ratulovszky főkapitány helyettes, s mondja nekem, hogy hallotta, én ismerem a rendőri sajtó munkáját, s nincs-e kedvem belépni a Rendőri Sajtóirodára, mert a jelenlegi vezetője nem újságíró, s nem ismeri a sajtó munkáját. Hát, mondtam, semmi akadálya, ha szüksége van a demokratikus rendőrségnek valakire, akkor segítsük a demokratikus rendőrséget. Így kerültem a Főkapitányság Sajtóosztályára, ahol elvégeztem a tiszti iskolát, s főhadnagyi rangban dolgoztam, mint helyettes vezető. (…) Később a kormány utasítására a lapok megszűntették a gyilkosságokról és betörésekről készült riportokat, hogy ne szerepeljen annyi gyilkosság meg betörés, már konszolidálódtak az idők jelszóval, és a Sajtóosztályt leépítették. Engem ki akartak helyezni a X. kerületbe mint rendőrfogalmazót, mire kértem a felmentésemet, mert nem éreztem magam arra alkalmasnak, hogy a X. kerületben tyúktolvajokkal és egyéb kis eseményekkel foglalkozzak, mert én elsősorban újságíró, azaz fotóriporter vagyok. (…) Elég volt az nekem, hogy hivatalból el kellett járnom mozikba és színházakba ügyeletet tartani, mert előírás volt, hogy a Főkapitányságon dolgozó rendőrtisztekkel kellett ellátni az ügyeleti szolgálatot.(…)
***
A Gelléri Bandi András hívott 1948-ban, hogy jöjjek a lapjához, mert ismert korábban a Színházi Magazin korából. Így mentem a Színház című laphoz. Akkor gyakorlatilag csak színházi eseményekkel foglalkoztam, egy-két kivétel volt csak, hogyha valamit véletlenül láttam. Megszüntették a lapot, de már előbb csábítottak az akkor beindult Magyar Naphoz, ami délelőtt 11-kor jelent meg, s a lapnak legalább a fele kép volt. Hatalmas fotóriporter gárdát szerveztek be, gyakorlatilag tizenegyen voltunk ott fotóriporterek. (…) Itt a születéstől a halálig, az építkezésektől a katasztrófákig mindent kellett fényképezni. Én legtöbbet a napi eseményeket, színházat, sportot csináltam, meg politikai eseményeket. 1951-ig voltam a Magyar Napnál, amikor elkezdték ott is leépíteni a fotóriporterek számát. (…)
***
Akkor szabadúszó lettem, s mint sportfotós dolgoztam az összes lapoknak, a sportegyesületeknek meg a Külügyminisztériumnak. A Külügyminisztérium majdnem kilóra 50-100-as szériákban rendelte tőlem az olimpikonokról a képeket, mert a Magyar Fotónak nem volt. Így hívtak be akkor a Tájhivatal vezetőjéhez, akivel nagyon jó viszonyban voltam, mert sportoló volt az illető, az Újpesti Dózsában volt vívóbajnok. Ő azt mondta, hogy ez tarthatatlan, hogy egy maszek fotóriporter lássa el a Külügyminisztériumot sportképekkel. Lépjél be a Magyar Fotóhoz! Kérlek, mondtam, ha hívnak, belépek. Délután már kaptam a telefont, hogy másnap, úgy emlékszem, mintha ma lenne, szombaton 11 órára menjek fel a Magyar Fotóhoz, a Tanács körúti helységükbe, ahol az igazgatóval és a személyzeti főnökkel leültünk beszélgetni.Volt egy kis nézeteltérés köztünk anyagilag, mert én mint szabadúszó, szépen kerestem, de végül megegyeztem velük, megadták azt az összeget, amit a Magyar Fotó akkori vezető riporterei, Vadas Ernő és a többiek kaptak. Így aztán hétfőn beléptem a Magyar Fotóhoz, s 12 évig ott dolgoztam. (…)
***
1964-ben az Ország-Világ elcsábított. Az Ország-Világ belpolitikai munkatársa egyúttal a Vadász újságnak is a szerkesztője volt, ezért én csináltam a felvételeket vadászatokról, vadakról is, egyben tördeltem a lapot, mint képesItett képszerkesztő. Aztán az Ország-Világnál a rovatvezetőmet kinevezték az Autó-Motor főszerkesztőjének, a főszerkesztőm Alpári Pali meghalt, minden megváltozott a szerkesztőségben. és akkor a Szovjetúnió és a Lányok, Asszonyok főszerkesztője Pethő Miklós hívott, hogy menjek át hozzájuk, mert neki nincs fotóriportere, ugyanakkor mind több magyar anyagot akarnak a két lapba hozni. Át is mentem 73-ban vagy 74-ben. De 1977-ben ő is nyugdíjba ment, a Szovjetúniónál megváltozott a hangulat, tiszta fordító iroda lett, nagyon untam már ott a munkát.Kókai Imre, az Autó-motor főszerkesztője azt mondta: gyere át hozzám, de én nem tudom megadni neked azt a fizetést, amit a Szovjetúniónál kaptál, mert harmadosztályú kategóriában van a lap, mint szaklap, és én elsőosztályú kategóriában voltam a Szovjetúniónál. Nekem annyi a fizetésem, mondta, mint neked. De menj nyugdíjba, utána rögtön szerződést kötök veled kisebb fizetéssel természetesen. Így is lett. Ma is aktívan dolgozom, legfeljebb nem tudom azt csinálni, mint amikor kora reggeltől késő estig cipeltem a nehéz felszerelést. Nem sül el mindjárt a gépem. Előfordul, hogy látok valami eseményt, s azt mondom magamban, majd holnap visszajövök és megcsinálom. Ez azelőtt sosem fordulhatott volna velem elő (…)”
2010. május 28., péntek
2010. március 19., péntek
Beszédes Sándor
(Hegyi)beszédem
Miután már 35 éve vagyok fotómuzeológus, fotótörténész, éppen ideje elgondolkodnom azon: ugyan mi haszna, mi értelme van száz éve halott emberek nyomait keresni, fényképeiket őrizni, családfájuk törzsén felmászva, egyenként felkutatni a legkisebb ágacskát, levelet is. Ha mondjuk találnék választ erre, az újfent kérdés: miután ezt magunkban elrendeztük, miért kell megmutatni, kiállítani, kiadni a fellelt adatokat, műveket? Kedvem alakulásától függően tudok optimista és kevésbé az magyarázatokat adni erre.
Kezdjük az egyszerűbbel. Ha elkedvetlenedem, akkor arra gondolok, hány ember tud bármit is erről az emberről? Hányat érdekel? És ha mondjuk igen, akkor mihez kezd vele? Szétnéz az ember maga körül és olyan mértéktelen értéktelenedéssel találkozik, ahol az ilyen típusú tudás nemhogy felmutatandó érték, de inkább szégyellnivaló anakronizmus. Győzike, a sorozatok, a bulvárlapok országában nagy lelkierőre, tartásra vall másnak lenni, mint a többség. A magunkfajta még ilyen helyzetben is tovább csinálja persze, mert nem tud másként tenni. Legfeljebb gyakrabban mondogatja magának, hogy az megnyugtató érzés, hogy legalább nekem fontos, és az már valami.
Alkalmanként jobb kedve kerekedik az ilyesféle embernek. Mondjuk, találkozik még egy olyannal, mint ő, és megbizonyosodhat róla, nincs egyedül az útján, más is poroszkál vele egy irányba. Ilyenkor az ember elmondhatja végre, hogy milyen fantasztikus dolog egy száz éve meghalt fényképész bőrébe bújnia, hogyan áll össze kitartó kutakodás árán egy rég elmúlt élet, apró mozaikdarabkákból, hogyan tud újra élővé tenni egy múlt idős létet. Mindennapi sikerélményünket add meg nekünk ma… És ilyenkor kapja meg az ember a saját végső kérdésére is a választ, mivégre próbálunk értéket teremteni, úgysem érdekel senkit, úgyis meghalunk, úgysem viszünk magunkkal semmit… De igen. Akadhatnak a következő száz év múltán is egyesek, akik azt kutatják, mit mondott egy KK nevű fotómuzeológus 2009. szeptember 25-én Esztergomban, a levéltárban. És így megnyugodva, megyünk újra levéltárba, poros padlásokra, nedves pincékbe, és boldogok vagyunk, mert azt csinálhatjuk, amihez értünk, amitől megvan az értelmes élet élésének illúziója.
Beszédes Sándor életútját itt, most felmondani nem tisztem. Tessék elolvasni Kaposi Bandi tanulmányait, Zsilinszky Zsófia nagyon alapos kutatási eredményeit, Papp Juli cikkét Beszédes sokszorosító tudományáról, vagy csak befogadni az itteni szövegeket. Én is írtam vagy húsz évvel ezelőtt róla ezt-azt. De néhány nagyon fontos részletre azért felhívnám a figyelmüket. Amikor Beszédes Sándor életét vizsgálgatjuk, fontos, hogy tudjuk, mik azok a tipikus dolgok, melyek pontosan ugyanúgy megtörténtek a kor másik háromszáz magyarországi (és nem okvetlenül magyar) műtermes fényképészével, s mik a csak rá jellemző specifikumok. Ezek között három mozzanat teszi érdekesebbé, fontosabbá, a csak portrékat fényképező, megrendeléseket teljesítő pályatársainál. Ezek egyikeként megkaphatná a maga korában legtöbbet utazó és fényképező fotográfus címét. Épített kocsijával, mely egy komplett fényképészeti laboratóriumot szállított, lévén a nedves eljáráshoz mindent a felvétel helyszínén kellett hosszas munkával elkészíteni, megelőzte Klösz Györgyöt és olyan felvételeket csinált az 1850-es évek közepétől kezdve, melyek a méltán világhírű Roger Fentoné mellé emeli nevét. Csak zárójelben és halkan jegyzem meg, Esztergom városának mindennél jobb propagandáját jelentené egy szépen kivitelezett Beszédes album kiadása. A másik megkülönböztető jegye az egyházi gyűjtemények, műtárgyak fényképezése, míg a harmadik az a kísérlete, ahogyan a tónusos nyomtatás feltalálása előtt megpróbálta fotómechanikai úton sokszorosítani képeit. Ez a három dolog még pluszban jön ehhez a kiállításhoz, mely most inkább csak az esztergomi illetőségű képeket sorakoztatja egymás mellé. Ami nem baj, de tudjuk: Beszédes Sándor ennél fontosabb, jelentősebb fényképésze a magyar kultúrának.
De ismerik a mondást: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mi most becsüljük ezt, s ha lehet, tegyünk meg mindent egy átfogó, Beszédes minden dolgát, képét összegereblyéző monográfia megjelentetéséért.
Mindenki jól jár vele, higgyék el. Mint ahogy azzal is, hogy én most abbahagyom ezt a beszédet.
Miután már 35 éve vagyok fotómuzeológus, fotótörténész, éppen ideje elgondolkodnom azon: ugyan mi haszna, mi értelme van száz éve halott emberek nyomait keresni, fényképeiket őrizni, családfájuk törzsén felmászva, egyenként felkutatni a legkisebb ágacskát, levelet is. Ha mondjuk találnék választ erre, az újfent kérdés: miután ezt magunkban elrendeztük, miért kell megmutatni, kiállítani, kiadni a fellelt adatokat, műveket? Kedvem alakulásától függően tudok optimista és kevésbé az magyarázatokat adni erre.
Kezdjük az egyszerűbbel. Ha elkedvetlenedem, akkor arra gondolok, hány ember tud bármit is erről az emberről? Hányat érdekel? És ha mondjuk igen, akkor mihez kezd vele? Szétnéz az ember maga körül és olyan mértéktelen értéktelenedéssel találkozik, ahol az ilyen típusú tudás nemhogy felmutatandó érték, de inkább szégyellnivaló anakronizmus. Győzike, a sorozatok, a bulvárlapok országában nagy lelkierőre, tartásra vall másnak lenni, mint a többség. A magunkfajta még ilyen helyzetben is tovább csinálja persze, mert nem tud másként tenni. Legfeljebb gyakrabban mondogatja magának, hogy az megnyugtató érzés, hogy legalább nekem fontos, és az már valami.
Alkalmanként jobb kedve kerekedik az ilyesféle embernek. Mondjuk, találkozik még egy olyannal, mint ő, és megbizonyosodhat róla, nincs egyedül az útján, más is poroszkál vele egy irányba. Ilyenkor az ember elmondhatja végre, hogy milyen fantasztikus dolog egy száz éve meghalt fényképész bőrébe bújnia, hogyan áll össze kitartó kutakodás árán egy rég elmúlt élet, apró mozaikdarabkákból, hogyan tud újra élővé tenni egy múlt idős létet. Mindennapi sikerélményünket add meg nekünk ma… És ilyenkor kapja meg az ember a saját végső kérdésére is a választ, mivégre próbálunk értéket teremteni, úgysem érdekel senkit, úgyis meghalunk, úgysem viszünk magunkkal semmit… De igen. Akadhatnak a következő száz év múltán is egyesek, akik azt kutatják, mit mondott egy KK nevű fotómuzeológus 2009. szeptember 25-én Esztergomban, a levéltárban. És így megnyugodva, megyünk újra levéltárba, poros padlásokra, nedves pincékbe, és boldogok vagyunk, mert azt csinálhatjuk, amihez értünk, amitől megvan az értelmes élet élésének illúziója.
Beszédes Sándor életútját itt, most felmondani nem tisztem. Tessék elolvasni Kaposi Bandi tanulmányait, Zsilinszky Zsófia nagyon alapos kutatási eredményeit, Papp Juli cikkét Beszédes sokszorosító tudományáról, vagy csak befogadni az itteni szövegeket. Én is írtam vagy húsz évvel ezelőtt róla ezt-azt. De néhány nagyon fontos részletre azért felhívnám a figyelmüket. Amikor Beszédes Sándor életét vizsgálgatjuk, fontos, hogy tudjuk, mik azok a tipikus dolgok, melyek pontosan ugyanúgy megtörténtek a kor másik háromszáz magyarországi (és nem okvetlenül magyar) műtermes fényképészével, s mik a csak rá jellemző specifikumok. Ezek között három mozzanat teszi érdekesebbé, fontosabbá, a csak portrékat fényképező, megrendeléseket teljesítő pályatársainál. Ezek egyikeként megkaphatná a maga korában legtöbbet utazó és fényképező fotográfus címét. Épített kocsijával, mely egy komplett fényképészeti laboratóriumot szállított, lévén a nedves eljáráshoz mindent a felvétel helyszínén kellett hosszas munkával elkészíteni, megelőzte Klösz Györgyöt és olyan felvételeket csinált az 1850-es évek közepétől kezdve, melyek a méltán világhírű Roger Fentoné mellé emeli nevét. Csak zárójelben és halkan jegyzem meg, Esztergom városának mindennél jobb propagandáját jelentené egy szépen kivitelezett Beszédes album kiadása. A másik megkülönböztető jegye az egyházi gyűjtemények, műtárgyak fényképezése, míg a harmadik az a kísérlete, ahogyan a tónusos nyomtatás feltalálása előtt megpróbálta fotómechanikai úton sokszorosítani képeit. Ez a három dolog még pluszban jön ehhez a kiállításhoz, mely most inkább csak az esztergomi illetőségű képeket sorakoztatja egymás mellé. Ami nem baj, de tudjuk: Beszédes Sándor ennél fontosabb, jelentősebb fényképésze a magyar kultúrának.
De ismerik a mondást: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mi most becsüljük ezt, s ha lehet, tegyünk meg mindent egy átfogó, Beszédes minden dolgát, képét összegereblyéző monográfia megjelentetéséért.
Mindenki jól jár vele, higgyék el. Mint ahogy azzal is, hogy én most abbahagyom ezt a beszédet.
Besnyő Éva
Egy kis fecsej -Besnyő Éva ürügyén
1998-ban jelentette meg a fotómúzeum azt a könyvet, mely elsőként próbálta meg összeszedni mindazokat a magyar fotográfusokat, akik a huszadik század valamely kitüntetett pontján emigrálni voltak kénytelenek Magyarországról. Az akkor felsorolt majd félszáz emberből akkorra már sokan meghaltak, de egyikkel-másikkal, már matuzsálemi korban ugyan, de még tudtunk beszélgetni. Ezek közül is sokan elmentek, az utóbbi évtizedben meghalt Paul Almásy, Berkó Ferenc, Nicholas Müller, Stefan Loránt, Lucien Aigner, Muky Munkácsi, Kepes György, Rácz István, Suzanne Szász, Paola Wright. Gondoljunk rájuk egy percre, megérdemlik. Nekünk se jó. Körülnézünk, s már alig van körülöttünk olyan, aki hiteles tanúja lenne a huszadik század első kétharmadában történteknek. Olyan, mint például a most 94 éves Besnyő Éva, vagy az alig fiatalabb Ata Kandó. Isten éltesse őket, maradjanak még köztünk egy darab ideig. Azért, hogy megkérdezhessük tőlük, tőle, valóban szerelmes volt-e Besnyő Évába és testvéreibe a kamaszodó Friedmann Endre, akit Robert Capaként biztos jobban ismernek, és aki október 22-én lenne 90 esztendős, ha… De ezt tudjuk, meglehetősen történelmietlen utólag számon kérni az aknától, hogy miért pont ő alatta robbant fel.
Vagy azt is meg szeretném kérdezni még tőle, milyen volt Pécsi József műtermében tanulni? Mit lesett el a század egyik legnevesebb magyar fényképészétől? Meg még egy csomó ilyen haszontalanságot, amelyek csak arra jók, hogy az ember apró elemekből összerakhassa egy letűnt, fényképészetileg mindenképpen dicsőséges kor történéseit. És ha sikerül neki, akkor boldog lehessen darab ideig.
Besnyő Éva életrajzát felmondani nem tisztem. Tulajdonképpen a kiállítást megnyitni sem igazán dolgom, mert -ha beszélek, ha nem-, a kiállítás perceken belül meg fog nyílni. Inkább csak állok még itt egy kicsit és fecsegek, ha nem zavarom magukat. Emlékezem például arra a kis, galambősz asszonyra, akit vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Ami azonnal feltűnt rajta, hogy olyan, mint egy energiabomba, folyton ment, tett valamit, aktív volt a végtelenségig, pedig már akkor is inkább a hetven felé közeledett. Éreztem még ezen kívül egy csipetnyi, nememnek szóló lenézést, na ja, akkor még elevenen élt benne a holland feminizmus harcos ideológiája, melynek egyik élharcosa volt. És mindeneken túl körüllengte az a feltétlen jóság, mely egyszerű volt, mint minden nagyszerű dolog. Úgy viselkedett minden helyzetben, hogy ha lehet, jót tesz, mindenfajta érdek, mérlegelés nélkül. Ha nem lehet, akkor félrehúzódik és csak a legeslegegeslegvégső esetben árt Ez nekünk, magyarországi magyaroknak akkor is, ma is igazi kuriózum.
Itt az idő, hogy felvessük ezt a bizonyos körökben még ma is érzelmi hullámokat keverő kérdést: magyar-e a húsz évesen Berlinbe, majd Amszterdamba költöző és ott megszakítás nélkül hetven évet élő Éva Besnyő. Ha igen, miért? Ha nem, akkor kicsoda ő, mely náció tagja? Mondhat ki-ki bármit, vérmérsékletétől, politikai hozzáállásától, meggyőződésétől függően, én csak azt tudom, amit Éva talán egy évvel ezelőtt mondott a telefonba, amikor Helmondból, Atától felhívtuk őt. Csengő, hibátlan akcentusú magyarján ezt mondta: Nézze, én Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar. Hollandiában élek és sokat köszönhetek a hollandoknak, de remélem a fotóim az egész világnak szólnak. Hát így kell ezt valahogy.
A kiállítás, meg ha akar, hát nyíljon meg.
1998-ban jelentette meg a fotómúzeum azt a könyvet, mely elsőként próbálta meg összeszedni mindazokat a magyar fotográfusokat, akik a huszadik század valamely kitüntetett pontján emigrálni voltak kénytelenek Magyarországról. Az akkor felsorolt majd félszáz emberből akkorra már sokan meghaltak, de egyikkel-másikkal, már matuzsálemi korban ugyan, de még tudtunk beszélgetni. Ezek közül is sokan elmentek, az utóbbi évtizedben meghalt Paul Almásy, Berkó Ferenc, Nicholas Müller, Stefan Loránt, Lucien Aigner, Muky Munkácsi, Kepes György, Rácz István, Suzanne Szász, Paola Wright. Gondoljunk rájuk egy percre, megérdemlik. Nekünk se jó. Körülnézünk, s már alig van körülöttünk olyan, aki hiteles tanúja lenne a huszadik század első kétharmadában történteknek. Olyan, mint például a most 94 éves Besnyő Éva, vagy az alig fiatalabb Ata Kandó. Isten éltesse őket, maradjanak még köztünk egy darab ideig. Azért, hogy megkérdezhessük tőlük, tőle, valóban szerelmes volt-e Besnyő Évába és testvéreibe a kamaszodó Friedmann Endre, akit Robert Capaként biztos jobban ismernek, és aki október 22-én lenne 90 esztendős, ha… De ezt tudjuk, meglehetősen történelmietlen utólag számon kérni az aknától, hogy miért pont ő alatta robbant fel.
Vagy azt is meg szeretném kérdezni még tőle, milyen volt Pécsi József műtermében tanulni? Mit lesett el a század egyik legnevesebb magyar fényképészétől? Meg még egy csomó ilyen haszontalanságot, amelyek csak arra jók, hogy az ember apró elemekből összerakhassa egy letűnt, fényképészetileg mindenképpen dicsőséges kor történéseit. És ha sikerül neki, akkor boldog lehessen darab ideig.
Besnyő Éva életrajzát felmondani nem tisztem. Tulajdonképpen a kiállítást megnyitni sem igazán dolgom, mert -ha beszélek, ha nem-, a kiállítás perceken belül meg fog nyílni. Inkább csak állok még itt egy kicsit és fecsegek, ha nem zavarom magukat. Emlékezem például arra a kis, galambősz asszonyra, akit vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Ami azonnal feltűnt rajta, hogy olyan, mint egy energiabomba, folyton ment, tett valamit, aktív volt a végtelenségig, pedig már akkor is inkább a hetven felé közeledett. Éreztem még ezen kívül egy csipetnyi, nememnek szóló lenézést, na ja, akkor még elevenen élt benne a holland feminizmus harcos ideológiája, melynek egyik élharcosa volt. És mindeneken túl körüllengte az a feltétlen jóság, mely egyszerű volt, mint minden nagyszerű dolog. Úgy viselkedett minden helyzetben, hogy ha lehet, jót tesz, mindenfajta érdek, mérlegelés nélkül. Ha nem lehet, akkor félrehúzódik és csak a legeslegegeslegvégső esetben árt Ez nekünk, magyarországi magyaroknak akkor is, ma is igazi kuriózum.
Itt az idő, hogy felvessük ezt a bizonyos körökben még ma is érzelmi hullámokat keverő kérdést: magyar-e a húsz évesen Berlinbe, majd Amszterdamba költöző és ott megszakítás nélkül hetven évet élő Éva Besnyő. Ha igen, miért? Ha nem, akkor kicsoda ő, mely náció tagja? Mondhat ki-ki bármit, vérmérsékletétől, politikai hozzáállásától, meggyőződésétől függően, én csak azt tudom, amit Éva talán egy évvel ezelőtt mondott a telefonba, amikor Helmondból, Atától felhívtuk őt. Csengő, hibátlan akcentusú magyarján ezt mondta: Nézze, én Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar. Hollandiában élek és sokat köszönhetek a hollandoknak, de remélem a fotóim az egész világnak szólnak. Hát így kell ezt valahogy.
A kiállítás, meg ha akar, hát nyíljon meg.
Berendi Ferenc
Olaj vagy fény? Secko jedno.
Ha belépsz egy Rákóczi úti, második emeleti lakásba és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában.
Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotografus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve éve magányosan.
Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több, mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, kik presztizsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán, ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz.
A Salgótarjánban, a Forgách-telepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen résztvett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám, hogy a helyzet kellőrn bonyolódhassék, festő diplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban.
Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél, mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt.
Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum.
Gyöngyöspatán temették.
Ahol egyébként egy gyönyörű gótikus templom is van.
Ha belépsz egy Rákóczi úti, második emeleti lakásba és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában.
Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotografus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve éve magányosan.
Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több, mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, kik presztizsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán, ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz.
A Salgótarjánban, a Forgách-telepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen résztvett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám, hogy a helyzet kellőrn bonyolódhassék, festő diplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban.
Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél, mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt.
Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum.
Gyöngyöspatán temették.
Ahol egyébként egy gyönyörű gótikus templom is van.
Berekméri Zoltánról
Szegény, szegény Berekméri!
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” Radnóti Miklós akkor írta ezt a versét, amikor fotósunk diákként még csak első képeit csinálta. Nagyon sok verset olvasott - tudtuk róla - de mégsem kérdeztem meg tőle sosem, ismerte-e ezeket a sorokat, és ha igen, szándékosan választotta-e egész fotográfiai tevékenységét meghatározó, befolyásoló tézisnek. Lehet, nem is válaszolt volna. Magáról, idegeneknek szinte sohasem beszélt. De az tény, hogy rövidre szabott, alig 65 évnyi életéből ötvenet a fényképezéssel töltött, s ez idő alatt mást, mint e sorokat igazoló képeket nem készített. Márpedig sokat alkotott, becsületesen élt, ezért, vagy ennek ellenére, halála után nem maradt több utána, mint egy kiürítésre ítélt szekrény a Pomázi Munkaterápiás Intézet folyosóján.
Tényleg nem maradt több? De. Még vagy háromszáz, általa nagyított, hihetetlen szakmai gonddal kivitelezett kiállítási képe, hozzávetőleg négyszer annyi negatívja és ráadásként még néhány tekercs színes diapozitív. Ez meg bőven elég ahhoz, hogy jól sáfárkodva velük, téve a dolgunkat, ahogyan kell, ezek révén hírét, nevét tovább fenntartsuk, mint kérészéletű politikusokét, néptribunokét, most épülő, kacsalábon forgó villáik és ezüstkanalaik nyomán.
La Fontaine itt már be is fejezné, legfeljebb egy mondatnyi tanulságot kerekítve a végére, én meg most kezdem. Mert Berekméri Zoli megérdemli, hogy emlékezzünk róla. Harminc éves koráig csak stemplizett szorgalmas postatisztviselőként a békéscsabai postahivatalban, éjszakánként pedig egy sufniszerűségben nagyította képeit. Hogy nem rosszul, azt több tény támasztja alá. (Ha esetleg nem hinnének valami okból a szerzőnek, aki pedig egy igazmondó birkaterelő hírében állt mostanáig) Az faktum, hogy az érettségi előtt álló csabai fiú elnyerte 1942-ben a Magyarország Diákfényképező Bajnoka megtisztelő címet. Az is fix, hogy 1985-ös életmű kiállításában az Ernst Múzeumban, legalább fél tucatnyi, ekkoriban készült képe szerepelt. Pedig akik ismerték, azok tudják, Berekméri nem tett engedményt, amit rossznak ítélt frissen nagyított képei közül, azt azon melegében, ahogy lejött a szárítóról, mindjárt összetépte. Képzelhetik mekkora iskola volt ez nekünk, akkor még ifjonc fotográfusoknak. A mi szemünkben tökéletes és gyönyörű, harmincszor negyvenes nagyításokat repesztett egy mozdulattal kettőbe, ha nem tetszett neki. Nem értettük, kérleltük, adja nekünk, de nem. Igaza volt, ma már tudom. Bár többen járhattak volna hozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor még nagyhírű, sok fiatalt vonzó fotólaboratóriumába tanulni.
Életművének legmaradandóbb darabjai az ötvenes években készültek. Felsorolok néhány képcímét, csak hogy lássák, mennyire nem érdekelte őt a politika, a világ mocska, szemetje, amiből kevesebb akkor sem volt. Ekkoriban exponálta Jó reggelt napsütés című, klasszikussá vált képét egy tejesüvegről, a Zöld emlékművet, mely egy parkban álló szépformájú bokornak kölcsönözte ki a halhatatlanságot, a Spontán diagonált, melyet egy kiállításrendezés során látott meg, a Borzolt víz, a Szelid villanások, az Egy tenyérnyi felhő, s még vagy két tucat hasonló fotográfia. Egyre szűkebb köröket vont maga köré, ahová senkit és semmit nem engedett, de ott belül gyönyörű képeket látott és örökített meg.
Szegény, szegény Berekméri, aki összes kincsét ránk hagyta. Embersége bennünk, akik ismerték, képei a fotómúzeum raktáraiban. Őrizzük, mint igazi fösvények!
„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” Radnóti Miklós akkor írta ezt a versét, amikor fotósunk diákként még csak első képeit csinálta. Nagyon sok verset olvasott - tudtuk róla - de mégsem kérdeztem meg tőle sosem, ismerte-e ezeket a sorokat, és ha igen, szándékosan választotta-e egész fotográfiai tevékenységét meghatározó, befolyásoló tézisnek. Lehet, nem is válaszolt volna. Magáról, idegeneknek szinte sohasem beszélt. De az tény, hogy rövidre szabott, alig 65 évnyi életéből ötvenet a fényképezéssel töltött, s ez idő alatt mást, mint e sorokat igazoló képeket nem készített. Márpedig sokat alkotott, becsületesen élt, ezért, vagy ennek ellenére, halála után nem maradt több utána, mint egy kiürítésre ítélt szekrény a Pomázi Munkaterápiás Intézet folyosóján.
Tényleg nem maradt több? De. Még vagy háromszáz, általa nagyított, hihetetlen szakmai gonddal kivitelezett kiállítási képe, hozzávetőleg négyszer annyi negatívja és ráadásként még néhány tekercs színes diapozitív. Ez meg bőven elég ahhoz, hogy jól sáfárkodva velük, téve a dolgunkat, ahogyan kell, ezek révén hírét, nevét tovább fenntartsuk, mint kérészéletű politikusokét, néptribunokét, most épülő, kacsalábon forgó villáik és ezüstkanalaik nyomán.
La Fontaine itt már be is fejezné, legfeljebb egy mondatnyi tanulságot kerekítve a végére, én meg most kezdem. Mert Berekméri Zoli megérdemli, hogy emlékezzünk róla. Harminc éves koráig csak stemplizett szorgalmas postatisztviselőként a békéscsabai postahivatalban, éjszakánként pedig egy sufniszerűségben nagyította képeit. Hogy nem rosszul, azt több tény támasztja alá. (Ha esetleg nem hinnének valami okból a szerzőnek, aki pedig egy igazmondó birkaterelő hírében állt mostanáig) Az faktum, hogy az érettségi előtt álló csabai fiú elnyerte 1942-ben a Magyarország Diákfényképező Bajnoka megtisztelő címet. Az is fix, hogy 1985-ös életmű kiállításában az Ernst Múzeumban, legalább fél tucatnyi, ekkoriban készült képe szerepelt. Pedig akik ismerték, azok tudják, Berekméri nem tett engedményt, amit rossznak ítélt frissen nagyított képei közül, azt azon melegében, ahogy lejött a szárítóról, mindjárt összetépte. Képzelhetik mekkora iskola volt ez nekünk, akkor még ifjonc fotográfusoknak. A mi szemünkben tökéletes és gyönyörű, harmincszor negyvenes nagyításokat repesztett egy mozdulattal kettőbe, ha nem tetszett neki. Nem értettük, kérleltük, adja nekünk, de nem. Igaza volt, ma már tudom. Bár többen járhattak volna hozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor még nagyhírű, sok fiatalt vonzó fotólaboratóriumába tanulni.
Életművének legmaradandóbb darabjai az ötvenes években készültek. Felsorolok néhány képcímét, csak hogy lássák, mennyire nem érdekelte őt a politika, a világ mocska, szemetje, amiből kevesebb akkor sem volt. Ekkoriban exponálta Jó reggelt napsütés című, klasszikussá vált képét egy tejesüvegről, a Zöld emlékművet, mely egy parkban álló szépformájú bokornak kölcsönözte ki a halhatatlanságot, a Spontán diagonált, melyet egy kiállításrendezés során látott meg, a Borzolt víz, a Szelid villanások, az Egy tenyérnyi felhő, s még vagy két tucat hasonló fotográfia. Egyre szűkebb köröket vont maga köré, ahová senkit és semmit nem engedett, de ott belül gyönyörű képeket látott és örökített meg.
Szegény, szegény Berekméri, aki összes kincsét ránk hagyta. Embersége bennünk, akik ismerték, képei a fotómúzeum raktáraiban. Őrizzük, mint igazi fösvények!
2010. január 17., vasárnap
A fényképészet utolsó mohikánja, Bérci László
Aki csak életrajzi adatait ismeri, nem tud semmit Bérci Lászlóról. Akinek megadatott a lehetőség, hogy ráérősen letelepdhessék vele szemben és hallgassa… az megsejthetett valamit igazi énjéről. De vitathatatlanul a legjobb volt azon keveseknek, akik úgy hallgathatták a nagy mesélő Laci bácsit, hogy volt valamennyi előzetes ismeretük a fényképész szakmáról, az elmúlt évszázad társadalmi, kulturális eseményeiről. Ez esetben szavai nyomán megelevenedtek a rég halott történelmi figurák, emberközelivé váltak az iskolában tanult, könyvekből összeolvasott történések. S ha mindez nem elég, felugrott gyorsan a székéről az akkor még csak 83 éves Laci bácsi, s hozott egy könyvet, melyet Németh László vagy Sinkapista dedikált neki, előhúzott egy levelet, melyet Angelo írt neki évtizedekkel ezelőtt.
Irigylésre méltóan teljes élet adatott meg neki. De csak az irigyelje, aki akart éhezni a harmincas évek gazdasági világválsága sújtotta Budapesten, aki, amikor volt munkája, heti hét napot dolgozott, s inkább tízet, tizenkettőt, mint nyolcat, csak az irigyelje, aki orosz hadifogságban akart volna lehúzni néhány évet egy átharcolt háború után, csak az, aki meg akarja élni, hogy évtizedeken át összekuporgatott felszerelését, műtermét államosítás címszóval elzabrálják. Mert a többi az már elég élhetősre sikeredett. Vésztőn született 1909. március 7-én. Édesapja Buzi László, aki korábban a nagybányai festőiskola tagja volt, itt nyitotta meg napfényműtermét. Gyermekei közül Bérci László fényképész lett, Búza Barna szobrászművész, kisebbik öccsük Bánfi Zoltán puskaműves, két húga Bihari néven szerepelt, egyikük a fényképészműteremben, másikuk a színpadon. 1922-ben Sarkadra költözött a család, László itt végezte a polgári iskolát, de aztán hamar vándorbotot vett a kezébe. A sarkadi műterem még sokáig működött, a családfőt később leánya Bihari Katalin váltotta a munkában.
1926-ban az ifjabb Buzi László Békéscsabán tanulta tovább a fényképészetet, amit már gyermekként ellesett otthon. Innen már segédként került Budapestre, Brunhuber Béla kamarai fényképészhez. Itt ismerkedett meg feleségével, akivel aztán több mint fél évszázadon át együtt dolgozott, jóban-rosszban, ahogy a mesékben áll. Ekkoriban Aba-Novák Vilmos magániskolájában rajzolni, festeni tanult. Piktor nem lett belőle, de itt szerzett kézügyességének, pallérozódott ízlésének köszönhette, hogy a harmincas években nagyon népszerű színezett fényképek, fotogravurák készítésében első számú mesterré nőtte ki magát.
Első kísérlete az önálló műterem létrehozására kérész-életű volt. Színhelye Isaszeg, ideje a nagy gazdasági világválság legközepe. Kicsit még próbálkoztak itt-ott, Pécelen, Rákoscsabán, de 1934 körül mindketten az ország egyik legnagyobb fotóműhelyében találták magukat Pestszentlőrincen. A Kiss Istvánnál lehúzott majd nyolc esztendő alatt szinte mindent megtanult a fényképész szakmából, amit a korban tudtak, vagy tudni kellett. Számtalan olyan dologról mesélt több mint fél évszázaddal később, amit rajta kívűl már élő ember nem tudhatott.
Erre az időre esett élete egyik legmeghatározóbb barátságának kezdete is, Püski Sándor könyvkiadóval, s rajta keresztül a népi írók legtöbbikével. Ebben a háború előtti fél évtizedben készítette azokat a fotóit, melyekkel minden magyar írástudó egyszer vagy többször találkozott már életében, még akkor is, ha a képek alól legtöbbször lefelejtették: Bérci fotó. Aki Féja Géza, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József, Kodolányi János, Sinka István, Németh László, Tersánszki-Józsi Jenő, Szabó Dezső, Püski Sándor protréjával találkozik bárhol, gyanakodhat, hogy azt Bérci László fényképezte. Különösen akkor, ha az adott fénynél, a lehető legtermészetesebb környezetben, eszköztelenül, csak az arcra, a személyiségre koncentrálva készült. Részt vett és fényképezett természetesen a nevezetes szárszói konferencián is, melyet a Soli Deo Glória és a Magyar Élet könyvbarátainak társasága közösen szervezett 1943-ban. Ezek és a népí írókról más helyszíneken fotografált képei adják életművének javát, pedig több tízezer személy fordult meg kamerája előtt, több tízezer arc adott neki munkát a sötétkamrában, a retuspultnál, a színezőpadnál.
1941-ben költöztek Bajára, ahol még 1985-ben is fogadták a fényképezésre vágyókat. Igaztalan persze, ha a Bérci-fotó feliratú képek mögött csak Laci bácsit keressük, hiszen a legtöbb képe létrejötténél Piroska néni is bábáskodott. 1944-től jó három éven keresztül a főnök úr nélkül működött a Bérci-műterem, mert neki sürgős erdőírtáson, vasútépítésen kellett résztvenni a távoli Szibériában.
Eddig meséltem a bajaiaknak Bérci Lászlóról. Arról az ötven évről, amit itt, e városban eltöltött, megörökítve minden fontos helyi személyt, nagypapát, szülőt, unokát, lefényképezve a város változásait, a fontosabb és kevésbé fontos történéseket. Innentől inkább maguk meséljenek nekem, biztos van mit. Mert szeretnénk, ha nem lenne semmivé az a sok tudás, történet, amit Bérci László élete első 83 évében magáévá tett.
(Elmondtam 1992-ben Baján, Bérci László kiállításának megnyitóján)
2009. december 24., csütörtök
Benkő, a szürke fényű csillag
A csillag az sztár. Szinonímák, így tanultam valamikor. Sztárnak pedig általában a kiemelkedő képességű, jól menedzselt és a közönség által is elfogadott művész nevezik. Sztárolás, sztárcsinálás. Mára ezek is ismert, elfogadott kifejezésekké váltak a magyar nyelvben. Ha pedig a két szó azonos jelentésű, ámde eltérő alakú, miként a szakemberek állítják, akkor helyesnek kéne lenni az előbbi analógiára a csillagolás, csillagcsinálás szóképződményeknek is. De érezzük, ez azért valahogy mégsem az igazi. Csalódottan állapítom hát meg, hogy ellentétben a szinonímaszótár meghatározásával, a sztár és a csillag mégsem ugyanazt jelentik. Mint amiképpen a Balázs Béla-díjas, Pulitzer-díjas, többszörös World Press-díjas, Eugene Smith ösztöndíjas Benkő Imre sem sztár, pedig majdnem minden adottsága megvan hozzá. Elsősorban és mindenek felett tehetséges. Másodjára: rengeteget dolgozik és kutyakövetkezetesen járja a maga szabta utat. Közben meg, hatvanévesen, még mindig kíváncsi. Alig tudok olyan sztárfényképészt (csillagfotós) előszámlálni hirtelenjében, akivel olyan sokat találkoznék fotókiállításokon, mint vele. Mások fotókiállításán, persze. Sokat tud, ezért akar- és bír még tanulni. Figyelemre méltó tulajdonság, példaképnek állítanám, de nem hagyja magát, hátrahúzódik. Ha bírna, leginkább láthatatlanná válna, mert egy valami nagyon hiányzik ebből a fényképész csilllagból. Az exhibicionizmus. A magát megmutatni vágyás. Ő csak úgy van, dolgozik, csinálja a képeit, tudja a saját értékeit, tudjuk az ő értékeit és még sincs soha a bulvárlapok címoldalán, nem vele csinálnak ifjonc rádiósok, tévések kis színeseket. Szürke csillag. Vele fordult elő –kivel mással- hogy az elmúlt dicsőséges évtized nagy helyezkedésében, lapalapítási és megszűntetési lázában a legismertebb fotóriportereink egyikeként hirtelen, váratlan munkanélkülivé lett, s maradt is volna sokáig, ha a kollegialitás nem segíti őt ki a nem maga kaparta gödörből. Ez is megérne egy külön történetet, de azt mesélje más.
Benkő klasszikus fotóriporter, abból a fajtából, akik szerencsésebb csillagzat (sztárzat?) alatt születvén most a Magnum vagy a Rappho, vagy valamelyik nagy illusztrált világmagazin ünnepelt fotósa lenne. Akkor pedig pénze mint a pelyva, és biztosan támogatná a Mai Manó Házat. De nem az. Ehelyett egy évtizede fényképezi Ózdot, az Acélvárost, több mint húsz éve próbál valami általános érvényűt megfogalmazni Budapestről (Szürke fények), melyről ezt mondta: „A sorozatomat egy elhalt hangra, egy sajátos szürke színre alapoztam. Ha nagyritkán álmodom, akkor látom ezt a szürkét, mindenen rajta van és mégis minden tisztán látszik. Igazából csak ezt a fényhatást szeretem, nagyon sok a rejtett dolog benne.”
Mióta csak ismerem, azóta gyűjti mániákusan még az ikreket, és a törpéket is. Szerintem már mindőjüket lefényképezte, ami nem nagy kunszt, hisz régóta ismerem, ő meg, mint tudjuk, nagyon szorgalmas.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)