Aki csak életrajzi adatait ismeri, nem tud semmit Bérci Lászlóról. Akinek megadatott a lehetőség, hogy ráérősen letelepdhessék vele szemben és hallgassa… az megsejthetett valamit igazi énjéről. De vitathatatlanul a legjobb volt azon keveseknek, akik úgy hallgathatták a nagy mesélő Laci bácsit, hogy volt valamennyi előzetes ismeretük a fényképész szakmáról, az elmúlt évszázad társadalmi, kulturális eseményeiről. Ez esetben szavai nyomán megelevenedtek a rég halott történelmi figurák, emberközelivé váltak az iskolában tanult, könyvekből összeolvasott történések. S ha mindez nem elég, felugrott gyorsan a székéről az akkor még csak 83 éves Laci bácsi, s hozott egy könyvet, melyet Németh László vagy Sinkapista dedikált neki, előhúzott egy levelet, melyet Angelo írt neki évtizedekkel ezelőtt.
Irigylésre méltóan teljes élet adatott meg neki. De csak az irigyelje, aki akart éhezni a harmincas évek gazdasági világválsága sújtotta Budapesten, aki, amikor volt munkája, heti hét napot dolgozott, s inkább tízet, tizenkettőt, mint nyolcat, csak az irigyelje, aki orosz hadifogságban akart volna lehúzni néhány évet egy átharcolt háború után, csak az, aki meg akarja élni, hogy évtizedeken át összekuporgatott felszerelését, műtermét államosítás címszóval elzabrálják. Mert a többi az már elég élhetősre sikeredett. Vésztőn született 1909. március 7-én. Édesapja Buzi László, aki korábban a nagybányai festőiskola tagja volt, itt nyitotta meg napfényműtermét. Gyermekei közül Bérci László fényképész lett, Búza Barna szobrászművész, kisebbik öccsük Bánfi Zoltán puskaműves, két húga Bihari néven szerepelt, egyikük a fényképészműteremben, másikuk a színpadon. 1922-ben Sarkadra költözött a család, László itt végezte a polgári iskolát, de aztán hamar vándorbotot vett a kezébe. A sarkadi műterem még sokáig működött, a családfőt később leánya Bihari Katalin váltotta a munkában.
1926-ban az ifjabb Buzi László Békéscsabán tanulta tovább a fényképészetet, amit már gyermekként ellesett otthon. Innen már segédként került Budapestre, Brunhuber Béla kamarai fényképészhez. Itt ismerkedett meg feleségével, akivel aztán több mint fél évszázadon át együtt dolgozott, jóban-rosszban, ahogy a mesékben áll. Ekkoriban Aba-Novák Vilmos magániskolájában rajzolni, festeni tanult. Piktor nem lett belőle, de itt szerzett kézügyességének, pallérozódott ízlésének köszönhette, hogy a harmincas években nagyon népszerű színezett fényképek, fotogravurák készítésében első számú mesterré nőtte ki magát.
Első kísérlete az önálló műterem létrehozására kérész-életű volt. Színhelye Isaszeg, ideje a nagy gazdasági világválság legközepe. Kicsit még próbálkoztak itt-ott, Pécelen, Rákoscsabán, de 1934 körül mindketten az ország egyik legnagyobb fotóműhelyében találták magukat Pestszentlőrincen. A Kiss Istvánnál lehúzott majd nyolc esztendő alatt szinte mindent megtanult a fényképész szakmából, amit a korban tudtak, vagy tudni kellett. Számtalan olyan dologról mesélt több mint fél évszázaddal később, amit rajta kívűl már élő ember nem tudhatott.
Erre az időre esett élete egyik legmeghatározóbb barátságának kezdete is, Püski Sándor könyvkiadóval, s rajta keresztül a népi írók legtöbbikével. Ebben a háború előtti fél évtizedben készítette azokat a fotóit, melyekkel minden magyar írástudó egyszer vagy többször találkozott már életében, még akkor is, ha a képek alól legtöbbször lefelejtették: Bérci fotó. Aki Féja Géza, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József, Kodolányi János, Sinka István, Németh László, Tersánszki-Józsi Jenő, Szabó Dezső, Püski Sándor protréjával találkozik bárhol, gyanakodhat, hogy azt Bérci László fényképezte. Különösen akkor, ha az adott fénynél, a lehető legtermészetesebb környezetben, eszköztelenül, csak az arcra, a személyiségre koncentrálva készült. Részt vett és fényképezett természetesen a nevezetes szárszói konferencián is, melyet a Soli Deo Glória és a Magyar Élet könyvbarátainak társasága közösen szervezett 1943-ban. Ezek és a népí írókról más helyszíneken fotografált képei adják életművének javát, pedig több tízezer személy fordult meg kamerája előtt, több tízezer arc adott neki munkát a sötétkamrában, a retuspultnál, a színezőpadnál.
1941-ben költöztek Bajára, ahol még 1985-ben is fogadták a fényképezésre vágyókat. Igaztalan persze, ha a Bérci-fotó feliratú képek mögött csak Laci bácsit keressük, hiszen a legtöbb képe létrejötténél Piroska néni is bábáskodott. 1944-től jó három éven keresztül a főnök úr nélkül működött a Bérci-műterem, mert neki sürgős erdőírtáson, vasútépítésen kellett résztvenni a távoli Szibériában.
Eddig meséltem a bajaiaknak Bérci Lászlóról. Arról az ötven évről, amit itt, e városban eltöltött, megörökítve minden fontos helyi személyt, nagypapát, szülőt, unokát, lefényképezve a város változásait, a fontosabb és kevésbé fontos történéseket. Innentől inkább maguk meséljenek nekem, biztos van mit. Mert szeretnénk, ha nem lenne semmivé az a sok tudás, történet, amit Bérci László élete első 83 évében magáévá tett.
(Elmondtam 1992-ben Baján, Bérci László kiállításának megnyitóján)
