Benkő, a szürke fényű csillag

A csillag az sztár. Szinonímák, így tanultam valamikor. Sztárnak pedig általában a kiemelkedő képességű, jól menedzselt és a közönség által is elfogadott művész nevezik. Sztárolás, sztárcsinálás. Mára ezek is ismert, elfogadott kifejezésekké váltak a magyar nyelvben. Ha pedig a két szó azonos jelentésű, ámde eltérő alakú, miként a szakemberek állítják, akkor helyesnek kéne lenni az előbbi analógiára a csillagolás, csillagcsinálás szóképződményeknek is. De érezzük, ez azért valahogy mégsem az igazi. Csalódottan állapítom hát meg, hogy ellentétben a szinonímaszótár meghatározásával, a sztár és a csillag mégsem ugyanazt jelentik. Mint amiképpen a Balázs Béla-díjas, Pulitzer-díjas, többszörös World Press-díjas, Eugene Smith ösztöndíjas Benkő Imre sem sztár, pedig majdnem minden adottsága megvan hozzá. Elsősorban és mindenek felett tehetséges. Másodjára: rengeteget dolgozik és kutyakövetkezetesen járja a maga szabta utat. Közben meg, hatvanévesen, még mindig kíváncsi. Alig tudok olyan sztárfényképészt (csillagfotós) előszámlálni hirtelenjében, akivel olyan sokat találkoznék fotókiállításokon, mint vele. Mások fotókiállításán, persze. Sokat tud, ezért akar- és bír még tanulni. Figyelemre méltó tulajdonság, példaképnek állítanám, de nem hagyja magát, hátrahúzódik. Ha bírna, leginkább láthatatlanná válna, mert egy valami nagyon hiányzik ebből a fényképész csilllagból. Az exhibicionizmus. A magát megmutatni vágyás. Ő csak úgy van, dolgozik, csinálja a képeit, tudja a saját értékeit, tudjuk az ő értékeit és még sincs soha a bulvárlapok címoldalán, nem vele csinálnak ifjonc rádiósok, tévések kis színeseket. Szürke csillag. Vele fordult elő –kivel mással- hogy az elmúlt dicsőséges évtized nagy helyezkedésében, lapalapítási és megszűntetési lázában a legismertebb fotóriportereink egyikeként hirtelen, váratlan munkanélkülivé lett, s maradt is volna sokáig, ha a kollegialitás nem segíti őt ki a nem maga kaparta gödörből. Ez is megérne egy külön történetet, de azt mesélje más.
Benkő klasszikus fotóriporter, abból a fajtából, akik szerencsésebb csillagzat (sztárzat?) alatt születvén most a Magnum vagy a Rappho, vagy valamelyik nagy illusztrált világmagazin ünnepelt fotósa lenne. Akkor pedig pénze mint a pelyva, és biztosan támogatná a Mai Manó Házat. De nem az. Ehelyett egy évtizede fényképezi Ózdot, az Acélvárost, több mint húsz éve próbál valami általános érvényűt megfogalmazni Budapestről (Szürke fények), melyről ezt mondta: „A sorozatomat egy elhalt hangra, egy sajátos szürke színre alapoztam. Ha nagyritkán álmodom, akkor látom ezt a szürkét, mindenen rajta van és mégis minden tisztán látszik. Igazából csak ezt a fényhatást szeretem, nagyon sok a rejtett dolog benne.”
Mióta csak ismerem, azóta gyűjti mániákusan még az ikreket, és a törpéket is. Szerintem már mindőjüket lefényképezte, ami nem nagy kunszt, hisz régóta ismerem, ő meg, mint tudjuk, nagyon szorgalmas.

Bence Pálról szóljon az ének

Solness vagy Rontó Pál?

Hiába minden, már én sem vagyok a régi! Kevés idővel ezelőtt is még tudtam nagyon fekete-fehér /igen - nem/ lenni. Aki eljátszotta szerepét, aki átsorolta magát az építőmesterek közül a rontópálokhoz, arról tőlem jót még elvétve sem hallott senki. Mert az ember vagy –vagy,
Mostanra kicsit elbizonytalanodtam, és ebben valamelyes szerepe volt a tizenegyedik éve meghalt Bence Pálnak is. Kevés ellentmondásosabb személyiség akadt ugyanis nála a magyar fotográfia huszadik századi történetében. Sokat tett és sokat ártott. Jó és rossz elegyest akadt dolgai közt. Én meg eleddig kevés jót mondtam róla, sőt. Ám most felhasználom ezt az alkalmat és megkövetem. Mert Bence Pál –ma már tudom- mindenek dacára a Solnessek fajtája volt, épített és építeni akart, cselekedeteit nem a rontás vezérelte. Ami rossz a számlájára írható, az is általában jobbító akaratából született, s ez ma, a small, middle, large, extralarge (S,M,L,XL) rontópálok szezonjában egy vágyott álommá lett. Hát ezért, de csak ezért járom meg a magam canossáját Bence Pál dolgában.
Nimbusza volt a hatvanas, hetvenes évek fotóamatőrjei között. Tehetségek sorát fedezte fel, segítette első lépéseiben. Döntő szerepe volt az egész országot behálózó, rendkívüli aktívitást produkáló fotóklubok, szakkörök megszervezésében, müködtetésében. Az általa alapított, főszerkesztett lappal, előadásaival, zsürori tevékenysége révén irányt és fazont szabott a magyar fotónak Sokáig. Máig.
Akkor mégis, mi itt a probléma, kérdezheti az avatatlan? Ha ennyi jót cselekedett, mi a rossz? Hát bizony ugyanez. Hogy egy olyan korban volt nimbusza, olyan korban dönthetett tehetségek felemelése és lenyomása mellett, olyan irányt szabott, amelynek minden elemét megszabta kommuista meggyőződése, a folyamatos ideológia ráhatás kutyakövetkezetes végrehajtása. Becsületes, ámde elvhű emberként élte le egész életét, s az az elv, melyhez haláláig hű maradt, tudjuk milyen volt. Személye máig megosztja a rá emlékezőket. Igy teljes a kép.
Egy 1932-es kereskedelmi érettségi után amatőrként fényképezett, de megtanulta a szakmát is, Reismann Marian műtermében.. A háború után hivatásos fotóriporter lett, 1945 őszén elszegődött az Orient Képszolgálathoz, a Szociáldemokrata Párt képügynökségéhez. Ezt Vámos László szervezte. Ő nevezte ki a képszolgálat vezetőjévé Rózsa Lászlót, riporternek Babulik Jenőt, Bence Pált, Gink Károlyt, Jónás Pált, laboránsnak meg Nádor Ilonát Mikor már nem volt SZDP, nem kellett Orient sem, így a Dolgozók Világlapja, majd a Magyar Nap riportere, 1953-tól a Néphadsereg rovatvezetője lett.. „Képein átsugárzik az építőmunka és az ünnepi felvonulások derűje éppúgy, mint egy-egy bányaomlás vagy vasúti szeremcsétlenség tragédiája. Riporterként nem ismert lehetetlent: ha kidobták az ajtón, bement az ablakon. Ez a kitartás jellemezte a későbbiekben is.” írta (-hábé-). 1954-től huszonhat éven keresztül szerkesztette a Fotó című lapot, mely nemcsak, sőt nem csak egy sajtóorgánum volt, hanem a magyar amatőrfotós mozgalom fóruma, ösztönzője, irányítója, diktátori módon meghatározója is. Cikkek sokaságát írta, négy könyv borítója viseli a nevét, kitűntetések sorozatát kapta meg.
Igyekezett jónak lenni, egy nem túl jó világban. Ez élete sommázata. De az ember csakazért is vagy-vagy. Ennyit még magamról.

Baricz Kati

Egy jó kis Bariczkodás

Amiképpen étkezésünkben is vannak olyan ételek, amelyekre azért van szükségünk, hogy mindennapi kalóriaszükségletünket pótoljuk általuk, s vannak olyanok, amiket csak az ízük, zamatuk, kinézetük miatt fogyasztunk, azonképpen a fényképezésben is vannak képek, amelyek a mindennapi információéhségünket csillapítják, s vannak olyanok, amiket az ember ezektől eltelve, jóllakva, csendben félrehúzódva a foteljába, magára zárva szobája ajtaját, az állólámpa szűk fénykörébe bújva, intim kettesben nézeget. Ezeken a képeken nem ölnek, nem fognak kezet politikusok, nem ugranak világcsúcsot, nem hódítják meg a hegyeket, sem a tengerek mélyét. Nem halad a világ előre, inkább megáll az egy darab időre. Ezek a képek csak úgy kellenek az ember lelkének. Mert muszáj éreznie, különb a világ mint amilyennek látszik, van értelme újra és újra beállni a szélcsatornába és szembefordulni a propellerrel.
Baricz Kati fényképei ilyenek. Egy érzékeny nő találkozása a fényérzékeny anyaggal, kicsit megfűszerezve Baricz-módra, és kész a kép, amin csak egy árnyék kúszik végig a tornác oszlopán, egy macska heveredik a világ legkényelmesebb pózába, korántsem a fényképész kedvéért, csak úgy saját jóérzése okán, vagy egy női mell vonala osztja ketté a fényt és a sötétet, szóval csupa ilyen fontos és nélkülözhetetlen dolog, ami nélkül nem lehet élni, vagy ha lehet is, módfelett értelmetlen.

Épeszű ember vágyhat-e másra, mint egy jó kis Bariczkodásra?.

Balogh Rudolf

A Balogh Rudolf-díj névadójáról

Ha március tizenötödike, akkor díj-özön. Kulturális életünk több szereplője kap megérdemelten valamilyen elismerést. Megérdemelten, hangsúlyozom, mert aki manapság csinál valamit, és azt nem a politika vagy az üzleti élet területén teszi, biztosan és látatlanban megérdemel bármilyen kitüntetést.
Évente három fényképészt is felvesznek erre a listára. A szakma legmagasabb elismerését, a Balogh Rudolf-díjat kapják az éppen aktuális kulturális minisztertől. Amikor -évekkel ezelőtt- én álltam Mádl Ferenc előtt ez ügyben, kedvem támadt megkérdezni másoktól, Harangozó Gyula, Rózsa Ferenc és Jászai Mari-díjasoktól: tudják ki volt az a Balogh Rudolf? De sem a hely, sem az alkalom nem volt megfelelő erre, ezért első indulatunkban írtunk Kolta Magdival egy könyvet, melynek címe: Balogh Rudolf, minden magyar fotóriporterek atyja. Innentől már csak rajtuk múlik, olvasnak vagy sem. Akit a mai értelemben vett fotóriportázs, az illusztrált lapok megjelenésének hőskorszaka, a megmutatni mindenáron mai örületének szép, csendes szelíd kezdete érdekel, olvassa el ezt a könyvet.
A többieknek megpróbálom összefoglalni, mintegy a 100 híres regény módján ezt az érdekes, tanulságoktól sem mentes életet, mely 1879. szeptember 1–jén kezdődött Budapesten, és 1944. október 9-én ért végett ugyanott. A kettő között persze történt ez és az a cseperedő Rudival.
Aranykoszorús fényképészmester lett, fotóművész, a magyaros stílus néven ismert fotográfiai irányzat egyik megteremtője, és talán legjelesebb képviselője. Nem biztos, hogy túlzok, ha azt mondom, a magyar fotóművészet egyik úttörő, formateremtő egyénisége, aki számtalan kortársa számára jelentett művészeti igazodási pontot.
Első lépései még mindezt persze nem sejttették. Mint annyi más kortársa, ő is tizennégy évesen kapott szüleitől egy Zeiss fényképezőgépet. Miért pont ennyi idős korában, még senki nem kutatta, de nem ő az egyetlen a magyar fotográfia jelesei közül, akinek ezzel a mondattal indul a szakmai életrajza. Ezzel a géppel tanította aztán győri reáliskolai rajztanára, Ruby Miroszláv fényképezni. Valószínűleg jó tanár lehetett, legalább is nagyon nem vette kedvét Rudolfunknak, aki a hat középiskolai osztály után Bécsben a Lehr- und Versuchsanstalt-ban folytatta fényképészeti tanulmányait. A főiskola után még két évig tökéletesítette szakmai tudását külföldön, miközben megjárta Münchent, Görzöt, Konstantinápolyt, Bécset. Hazatérése után, 1902-től a Vasárnapi Újság fotóriportere, illetve – miként akkoriban mondták – fotóillusztrátora. 1912-ben nyitotta első műtermét Budapesten, a Váci utca 12. alatt. Kevés hagyományos portré került ki keze alól, inkább éjszakai városképei tették ezidőben ismertté. Az első világháborúban a K.u.K hadsereg haditudósító századának tagja lett. József főherceget, majd Vilmos császárt kísérve megörökítette a háború színtereit, harcait, a lövészárkok mindennapjait. Háborús képeiből sok került a berlini és a bécsi hadimúzeumokba, de ekkor készült több mint kétezer nagyméretű 10x15-ös, 13x18 cm-es üvegnegatívja, panoráma- és sztereóképe a Magyar Fotográfiai Múzeum féltett kincse.
1920-tól majd másfél évtizeden keresztül a Pesti Napló fotóriportere. Képeinek színtere elsősorban a magyar falu. Fő műfaja a tájak, zsánerek, állatok évszakhoz kötődő képei, és ezek mellett Budapest szebb, ünnepibb arcainak lenyomatai, melyek a vasárnapi képes műmellékletben rendszeresen, hétről-hétre megjelentek.. E szellemben készült könyve, a Magyar képek több nyelven is szolgálta a háború előtti, a magyar idegenforgalmi propagandát.
A fotós közélet egyik irányítójaként is illik emlékezni rá. 1910-től a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének tagja, 1917–1929 között tiszteletbeli tagja, s egyben alelnöke, majd 1932–1940 között a MAOSZ-EMAOSZ alelnöke. Jelentős része volt a magyar nyelvű fényképészeti szaksajtó történetében is. 1911-től A Fény szerkesztője, 1914 júniusában pedig Szakál Géza, Fejérváry Sándor, Kankowszky Ervin társaságában útjára indította a Fotóművészet című szaklapot. 930-tól pedig a Fotóművészeti Hírek felelős szerkesztője.
1944-ben életműve nagy részét megsemmisítette egy bomba. Temetésekor a bombariadó szirénái szolgáltatták a gyászzenét.

Emlékek 6

Gyász. Beszéd.dr. Kolta Magdolna meghalt
Ugye ez nem a lélekharang? – kérdezte Magdi, amikor tegnap délután megcsöndítettem a könyvespolcon lévő kis bronzcsengőt, mely korábban a bejárati ajtó fölött lógott, köszöntve a be- és kilépőt. Nem, dehogy, ez a remény csengettyűje mondtam, és valóban úgy is gondoltam. Tudtam, biztosan tudtam, de belül nem hittem, hogy Magdi halálos beteg. Fittyet akartunk hányni orvosokra, kémiára és biológiára, azt hittük, hogy az, amit mi ketten, közösen ilyen nagyon akarunk, az meglesz, miként oly sok dolog eddig az életben, a fotómúzeumtól a Manóházig, félszáz könyv és megszámlálhatlan kiállítás. Mindmegannyi egészen reménytelen feltételek mellett lett párját ritkítóan szép és értékes. Még halála napján is dolgoztunk otthon, a számítógépe előtt. Terveztük, hogy ha leveszik törött kezéről a gipszet, akkor elmegyünk Párizsba egy hétre, a Benedek Csaba által felajánlott lakásba. Már a dátumot is kitűztük, június 15-én indultunk volna. Ez a beszélgetés a halála előtti nap délután négykor volt. Másnap hajnali négykor már halottan feküdt az ágyán, kis kékcsíkos trikójában. Bal keze keményen ökölbe szorítva. Az utolsó utáni pillanatig nagy harcos, óriási akaratú ember volt. 46 év és 8 hónap adatott meg neki. Két évvel fiatalabban halt meg, mint anyu. Mi lesz most? Miért, miért, miért ez az egész? Vigyáznom kell, hogy ne magamat sajnáljam, ahogy ilyenkor önkéntelenül is teszi az ember, hiszen őt érte a legnagyobb veszteség, ő mindenét, az életét adta.

Szinte napra pontosan öt esztendeje, hogy egy rutin vérvizsgálat megállapította, mielofibrozisa, súlyos vérképzési rendellenessége van. Akkor még nem tudtuk, hogy ebbe bele lehet halni, hogy a maximális túlélés öt év, nem tudtuk, hogy járulékosan Langenhans szarkómát fog kapni, amitől minden porcos, csontos része elrákosodik, s amelynél agresszívebb, gyötrőbb kórt keveset ismerni. Úgy éltünk a teljes öt év alatt, és végül úgy is halt meg, hogy egy -de tényleg egyetlen egy- mondat sem hangzott el közöttünk, hogy a Kór, és nem mi győzünk. Miként annyi más reménytelen dologban is az alatt a 16 év alatt, ami szövetségünk kezdetétől Graz-tól 2005. június 1-je hajnaláig eltelt.
Szörnyű. Élek, mozgok, kábán teszek-veszek és közben azt gondolom, semminek semmi értelme így. Ezt még majd végig kell gondolnom, gyakran mondtam már eddig is, hogy a múzeumcsinálás semmi más örömöt nem tartalmaz már, mint a Magdival való együttdolgozás fantasztikus érzését. Azt többek között, ha én éppen kitaláltam valamit és elkezdtem neki mondani, be sem kellett fejeznem és válaszolta: már éppen írom, s az született a klaviaturán villámként kopogó ujjai alatt, ami pont arról és pont úgy szólt, mint az én kósza megérzésem, csak ennek formája is volt, az ötlet konkrét testet öltött munkája nyomán. Ha summázhatnám, miért csináltunk jó fotómúzeumot másfél évtized alatt, talán erre a kiegészítő, egymás tudására épitő, feltétlen bizalmon és elfogadáson alapuló munkamenetre és a rengetegnél is rengetegebb, munkaterápiaként végzett dolgozásra kell gondoljak és az ezeket mindig követő cinkos egymásranézésből: na ez is megvan, ezt is megcsináltuk, gyerünk tovább.

Irom és mondom ezt azért hogy kiírjam, kibeszéljem mérhetetlen fájdalmamat. És közben velem szemben a másik asztalon még minden úgy van, ahogy aznap délután hagyta Magdi. Felfoghatatlan, vagy nagyon is felfogható, hogy soha többé nem ül ehhez az asztalhoz (sem) többé, hogy elvesztettem az Emberemet, akivel együtt kellett volna még sokáig élnünk és meghalnunk. Ő elment, én meg mi a francot akarok még? Színpadias a dolog, kivülről látom ugyan magam, de én most mégis, itt ülök belül, alig egy hete cipelte le négy hullaszállító Magdi testét abba a lepedőbe csavarva, amelyiket a mentősök utolsója kért, hogy dolgukat nem elvégezve, még leterítse vele szegény lányt. Harminc percen keresztül próbálták újraéleszteni, oxigénnel, elektrosokkal, szívmasszázzsal, de nem, abbahagyta. Borzasztó, és talán mégiscsak jobb így, minthogy összetört bordákkal, infúziós csöveken lógva, még néhány nappal meghosszabbították volna a szenvedéseit. Mert amin az utolsó másfél évben átment, AZ NEM EMBERNEK VALÓ VOLT. Két és fél óránként vette be az Algopirineket, de a két fájás közti rövid szünetekben mosolygott az arca és bizakodott, dolgozott és tervezett, de jött az újabb rettenetes fájdalom. És ez igy folyt több mint egy éven keresztül, éjjel-nappal, két és fél óránként. Naponta 10 szem, egy év alatt 3650 fájdalomcsillapító. Képzeljék egy pillanatra maguk elé. Biztos van olyan gyógyszertár, mely nem forgalmaz ennél többet egy év alatt sem.

Meghalt Magdi. Akkurát lehúztam utolsó ágyneműit, összehajtogattam őket és betettem a szennyeskosárba. Ki fogom őket mosni. Megtanulom, hogyan kell beállítani a mosógépet, mert már egykezes, gipszeltkezű korában is mindig ő tekerte a megfelelő helyre a tárcsákat, az én dolgom csak a ki- és berakás, meg a mosóporok beöntése volt. Mindent meg kell csinálnom, még azt is, amiben mindezidáig vakon rá hagyatkoztam. Hogyan élek együtt a nincsével? Anyu halálát még valahogy feldolgoztam, bár nagyon szerettem, de tőle, már erősen felnövekvőben, 25 évesen, inkább távolodtam, míg Magdihoz minden nap -és tényleg minden nap- közelebb vitt. Olyan emberséggel, erővel, derűvel, szorgalmas tevéssel viselte halálos betegségét, amilyet én még nem láttam, amire rajta kívül senki más nem lett volna képes. Fel kell végre nőjjek!

Jó, egyezzünk meg, ne jöjjön haza, de legalább hívjon fel. Nem telt el évtizedek óta egyetlen olyan nap sem, hogy ne találkozzunk, de legalább ne beszéljünk telefonon. Most egyik sem? Meglehetős igazságtalan. Tegnap ilyenkor még eszünkbe sem jutott, hogy az átlagosnál nagyobb baj lehet. Lett. De erre ma már csak én gondolok, ő nem.

Aztán, amikor a bádogkoporsósok is elvitték Magdit, a szülőket is lekisértem az autóig, s azt mondtam a két derék, mélyen elkeseredett öregnek, hogy bár elvesztették egyetlen lányukat, de engem nem, -mintha ez kárpótolná őket veszteségükért egy fikarcnyit is-, utána visszajöttem a lakásba és nagyon nem találtam a helyem. Elhatároztam, hogy lefényképezem még azokat a nyomokat, melyek erre az utolsó szörnyű, de ugyanakkor nehezen felejthető éjszakára emlékeztetnek. A haláltusában feldúlt ágyat, az utolsó tárgyakat, melyek még kevéssel azelőtt az élethez kapcsolták őt. Amint az éppen három évtizede hibátlanul szolgáló, fekete Olympussal a tekercs utolsó kockáját ellőttem, felakadt a tükre, s vége lett. Neki is. Ha akarom, jelkép értékű ez is, de mire megyek vele, ha nem éppen Magdinak mondhatom el ezt a történetet?

Azt mondják, hogy megváltásként érte a halál, de ez nem igaz, nem volt ez neki megváltás, bár nagyon hosszú, emberpróbáló és hősies harcot vivott a betegségei ellen, napra pontosan öt éven keresztül. Már mondtam, hogy halála előtt néhány órával még dolgozott, összeállította a festő-fényképészek kiállítás címlistáját, elintézett egy elszámolást az NKA felé. Utána feküdt csak le, hogy aztán soha többé ne kelljen fel. Az ő élete -az utolsó négy óráját leszámítva- értelmes, cselekvő és örömökkel is teli, teljes élet volt, ezt én tudom igazán, a társa. Ilyen életet nem lett volna szabad 46 évesen elhagyni, és ő nem is akarta. Már öntudatlan állapotban volt, amikor bal öklét görcsösen összeszorítva, még mindig küzdött, hogy visszatérjen onnan, ahonnan már nincs út visszafelé.

Mi meg eggyel kevesebben maradtunk megint ideát.

Balogh professzor

Professzor Balogh Ernő, az ügy-es ember.
Nem ismertem, de valószínűleg jóban lettünk volna, ha a sors is úgy akarja. Mert én nagyon bírom azokat az elkötelezett, ügy-es és nem ügyes embereket, akik saját életüket arra használják, hogy az előttünk járók eredményeit összegereblyézve, hozzátéve a magukét, utódaikra takaros kis boglyát hagyjanak. Amióta világ a világ, ez így működik, így megy a világ valamerre, azt mondjuk, nem állítanám meggyőződéssel, hogy előre. Vannak néhányan, igen kevesen ilyen ügy-es emberek, akik gyarapítják az emberiségnek önmagáról, az őket körülvevő világról alkotott képét, ismereteit. Aztán vannak, igen sokan, akik erről tudomást sem vesznek, nem tesznek hozzá és nem vesznek el belőle. Ezeknek mindegy, nézzék tovább a Való Világot. És persze mindig vannak néhányan, akik arra teszik fel életüket, hogy a mások által létrehozott értékeket elpusztítsák. Ezekkel meg nem beszélgetni kéne.

Nem vagyok túlságosan optimista, ez talán kiderült az eddigiekből is. De ha már választhatok aközött, hogy kiállítás megnyitó ürügyén felmondjam itt eminens tanuló módjára a szerző ismert, kinyomtatott, számtalanszor megjelent életrajzát, vagy páratlan munkásságát felhasználva megosszam Önökkel elkeseredésemet a magyar fotográfus szakma hihetetlen mélyrepüléséről, a középszerről, a nemtudás természetességéről, ami az alkotások létrehozásától a befogadásig, a kiállításoktól a sajtóig, a tanároktól a kritikusokig mindenre és mindenkire érvényes, akkor én az utóbbira szavazok..

Ezért tudom örömmel megnyitni annak az embernek a kiállítását, akinek a fejében még minden együtt volt. Nagytudású geológusként, mineralogusként tökéletesen tisztában volt a Föld kialakulásának folyamatával, a szellem szárnyán bármikor képes volt 1-2 évmilliót előre vagy hátra ugrani, akkor, amikor sok ember már arra sem tud elfogadható választ adni, mi volt vele tegnapelőtt, három és fél éve, vagy mi lesz holnapután vagy jövőre. Professzor Balogh nemcsak a földtörténeti korszakokban volt otthon, de szűkebb pátriájában Erdélyben is. Nem volt olyan hegy, barlang, forrás, borvízkút, amit személyes jóismerőseként, ne üdvözölt volna, amikor újra és újra felkereste. Jó dolog, ha valakinek nemcsak hazája van, de otthona is, akinek mindennapjai úgy telnek, hogy újra és újra szemrevételezi jó gazdaként azt a földet, mely őt a magáénak tudja, tudta. De professzor Balogh nemcsak a nagy, kozmikus vagy globális összefüggésekben találta meg helyét tökéletesen, nemcsak szűkebb környezetét, Erdélyt ismerte úgy, mint más a saját kertjét, de volt még valami ezeken túli képessége is. Mindazt, amit tudott, élt még valamilyen formában meg is tudta osztani velünk, nálánál kisebb tudású, esendőbb embertársaival. Tudott fényképezni. Nem akárhogyan, hanem úgy, azzal a komolysággal, felkészültséggel, amiként élete összes többi dolgát is végezte. Ha nem hiszik, nézzék meg! Most.

Balla Demeter

Képek a mélyből

A jelenlevők azon része, kiknek részeltetett Balla Demetert közelebbről megismerni, tudja, a többiek meg higgyék el: Ballát hétköznapi, szimpla embernek nevezni butaság lenne és nagyfokú tájékozatlanságról, ember-nem-ismeretről tenne tanúbizonyságot, aki mégis ezt tenné. Ha –tegyük fel – a középkorban élt volna, akkor egyike a hit nevében harcba induló keresztes lovagoknak, vagy tagja az ugyanazon hit nevében másokat máglyára küldő inkvizítoroknak. De sejtésem szerint öregebb korában ő sem kerülte volna el a máglyát. Éget, vagy égetik, ezek a szélsőségek igencsak jellemzők voltak rá. Ma már inkább csak szemlélődik, emlékezik. Van mire. Történt vele egy s más.

Gyermekkorában szerzett beszédhibája megnehezítette számára, hogy szavakba, szépen és érthetően tagolt mondatokba, jól artikulált beszédbe öntse gondolatait, ezért keresett mást, jobbat, neki valóbbat, és találta meg a fotográfiát. Itt viszont már egyáltalán nem dadog, nincs szemernyi beszédhibája sem, aki figyel rá, az kristálytisztán érti. Még akkor is, ha gondolatai koránt sem egyszerűek. Bonyolult érzések, sejtések, hitek, remények, szűkölő félelmek és féktelen örömök fogalmazódnak meg bennük, a fény-kép-írás nyelvére lefordítva.

Balla Demeter immáron öreg. Megélt hetvenöt évet, ebből átfényképezett több mint fél évszázadot. Ha csak mindennap egy tekercs filmet használt el, akkor hetente készített 252 fotót. Havonta ennek megfelelően 1008, évente 12096, 50 év alatt 504800 felvétel. Fél millió kimerevített pillanat az időfolyamból! Itt most félszáz fotóját látják. Ha az összeset ki akarnánk állítani, tízezer ilyen terem kellene. És ez nem csak játék a számokkal. Menjenek el hozzá, nézzék meg archívumát, valóban ennyi képe van. Megadatott számomra az a nem mindennapi szerencse, hogy az évek hosszú sora alatt ezen képek nagyobb részét kezembe vehettem, megnézhettem, különböző kupacokba rendezhettem, ezekből kiállításokat, könyveket, katalógusokat szerkeszthettem. Ebből a félmillió képből néhány ezer beégette magát szemem recehártyájára, az eredeti nélkül is bármikor képes vagyok felidézni, részletesen elmondani, mi van a jobb alsó, vagy bal felső sarkában, melyik miért hatott rám. Ez az életműve, ezt adta nekünk, ezt hagyja majd ránk, ha végleg lemerül oda, ahonnan képeit felhozta.

A Titanic képei cím természetesen szimbolikus. Pontosan annyira két- vagy inkább többértelmű, mint Balla Demeter fotográfiái. Jelenti önmagát és utal valamire, ami nincs a képen, csak eszünkbe jut róla. És ez az igazán fontos és jelentős Balla képeiben. Persze azoknak, akik nem fogékonyak a világ látható részein túl lévő világra, azokak ezek csak szimpla tárgyak, megszáradt virágok, összeaszott banánok és körték, meztelen emberek, leölt bikák, egyebek. Azok nézzék ezt, mert ezek is szépek, fotográfiailag jól megoldottak, szépen komponáltak, jól világítottak… És felejtsék el a kiállítás címét. Akik viszont ezeket a képeket arra használják, hogy segítségükkel újabb és újabb belső képeket idézzenek fel, akik képesek egy éjfekete tóban megcsillanó fényörvényben áttételesebb jelentéseket is érzékelni, akiknek egy homokban hagyott nyom, nem csak egy fizikai lenyomat, hanem annál több, rejtélyesebb, akik a növény biológiailag, tudományosan teljesen indokolt porzójában és bibéjében mélyen erotikus tartalmakat képesek felfedezni, akik egy székre vetett kabátban, kalapban egy örökre eltávozott ember itt hagyott nyomát látják, és akiknek erről ráadásul még eszükbe jut Ady Endre, s na, legyünk telhetetlenek, még asszociálnak Cseh Tamás tegnapi és mai énekmondó egyik dalára is, nos azoknak, de csak azoknak, nem kell magyarázni, miért választottam A Titanic képei címet. És nekik, elsősorban nekik ajánlom ezt a kiállítást is, amit természetesen nem nyitok meg, hiszen nyitva van.
A kép pedig 2004. március 15-én készült, Demeter barátai láthatóak rajta, akik mind örültek, hogy ő kapta az azévi egyik Kossuth-díjat.

Balla András

Az Ember tragédiája


Induljunk ki a tényekből. Az is vezethet valahová. Van egy családi indíttatás okán természetismerő, szerető ember, aki időlegesen félretolva festői, grafikusi énjét, elvégzi a Kertészeti Egyetem kertépítő mérnöki szakát, s kerteket, parkokat tervez 1984-ig, amikor is, miért, miért nem, a fényképezőgépet választja. És volt egy ember, aki a huszadik század második felében otthagyta a szocializmust építő társadalom mindmegannyi értékét, s remeteségre adta a fejét, felépítve magának egy sok szempontból élhetős magán-világot. Ők ketten aztán egy pontosan meghatározható tér-idő koordinátaponton találkoztak. Évtizednyi sokat beszélgettek, közben számtalan fotó is készült.

Balla András – meggyőződésem szerint – nem Borostyán Imrét fényképezte, hanem saját, létező, de megfelelően ki nem élt, erővel leszorított vágyait. Munkája ekképpen hasonlatos ahhoz az íróéhoz, aki saját élményanyagát más szereplőkkel megéletve mondatja el, a valóságot a vágyott, de nem csinált irányba alakítva az írói szabadság jegyében. Balla András sem tett másként. Fényképezhette volna dokumentaristaként, szociófotós módjára a dolgok árnyoldalait, realitásait is. Borostyán Imre fázik a fólia alatt. Borostyán Imre nadrágja csupa sár a két napja zuhogó eső miatt. Borostyán Imrét megcsípte egy rovar és fáj neki, Borostyán Imre meghűlt és náthás, vagy éppen valamiben korlátozzák, kinevetik, utálják vagy bármi más. De nem. Balla az általa vágyott, romantikus természetközelben élés vágyképeit fotografálta a korlátokat figyelembe nem vevő, belső szabadságot megélni próbáló idős ember alakjában. Azt, amely mindannyiunkban él, kiben kicsit, kiben jobban, kiben pedig borostyánimrei mértékben.

Minden jó fotó, minden jó kép, minden jó mű közös jellemzője, hogy nem (csak) arról szól, ami első ránézésre látszik belőle. Ez a képsor természetesen nem a remetéről szól, akinek neve volt, nem a fényképészről, akinek neve van, hanem mirólunk, akiknek még felkínáltatott egy utolsó esély a mást, másképpen, mással élésre. Balla fényképészi attitűdje sem szociofotósi. Nem célja úgy megmutatni a valóság valamely szeletét, hogy azzal segítsen jobbá tenni bármit is. Nem. Nagyon nem, sőt éppen a fordítottja. Megmutatom ezt nektek – mondja -, hogy elgondolkozhassatok, hol rontottátok el, miképpen segíthettek magatokon. Ha akartok. Ha mertek és bírtok. A dolog tragédiája ott kezdődik, hogy ezt az üzenetet az emberek többsége nem értette meg. Sőt! Azt hitték Balla kiállított képeit nézve, hogy itt az idő a cselekvésre, ezt a szegény Borostyán Imrét meg kell menteni. Segíteni kell neki az emberiesség, a humánum nevében. Komfortos öregotthonba vitték, ágyat kapott és szekrényt, mostak rá, fürdették. És a remete ebbe a segítségbe bele is halt utóbb, annak rendje-módja szerint. A sorsával példát mutató Borostyán Imre így lett mártírrá a szememben, miközben esze ágában sem volt azzá lenni. Ő csak élni akart. Ő csak úgy akart élni. Mert tudott valamit, amire a fényképezésével eltöltött évek alatt Balla András pontosan ráérzett, amit fotóiban ráadásul meg is tudott mutatni, és amit mi vagy nem tudunk, vagy gyávák és tehetetlenek vagyunk úgy csinálni. Borostyán és Balla megtette a dolgát. Most már rajtunk (lenne) a sor.
Nem vagyok optimista.
A képet alig néhány hete csináltam Esztergomban Andrásról és Forte-biciklijéről.

Ata Kando

90 év 90 sorban

Noha általában nem illik nők korát firtatni, mégis azt hiszem, Ata Kandónál, aki 1913-ben Görög Etelka néven örvendeztette meg világrajöttével családját, eltekinthetünk a konvencióktól. Nem csak úgy általában, bár az sem lenne hiábavaló, hanem főleg azért, mert ő az ATA. Aki tavalyi hollandiai látogatásunk előtt néhány nappal érkezett haza az Egyesült Államokból, ahová csak úgy átugrott, aki bergeni otthonában frissen, diszkréten kisminkelve, élénk, vibráló szellemével, a világra való nyitottságával, szinte hibátlan memoriájával, gyors mozgásával évtizedekkel fiatalabbat mutatott koránál. Aki képes volt 88 évesen megtanulni az addig sohasem használt számítógépet és internetet, hogy a világ különböző sarkain, Sacramentoban, Spanyolországban, Hollandiában, Thaiföldön, Magyarországon lévő családtagjaival, barátaival napi kapcsolatot legyen képes fenntartani, nos, itt azt hiszem inkább dicséret, bók ez a majd egy évszázadnyi életkor emlegetése.
Volt kitől örökölnie a hosszú életre való hajlamot, hiszen édesanyja, G. Beke Margit írónő is 98 évet élt, apja Görög Imre az első világháború után, ötéves szibériai hadifogságában tanult meg oroszul, s lett ismert Tolsztoj- és Dosztojevszkij-fordító. Családja még további kiválóságokkal is büszkélkedhet, hisz nagyapja pápai pékinasból lett világhírű matematikaprofesszor a pesti egyetemen. Őt Beke Manó néven ismerjük. Első férjének Kandó Gyulának, aki festőművész volt, a nagybátyját Kandó Kálmánnak hívták. Igen, jól tippelnek, a világ első villanymozdonyának megalkotója. Ata második férje pedig Ed van der Elsken, a világhírű holland fotográfus volt. Ennyit a családi háttérről, ami –állíthatja bárki az ellenkezőjét- mégis csak nagyon meghatározó kinél-kinél. De ami mindennél fontosabb Ata megítélésében, hogy van egy mondata, amit szinte minden beszélgetésünk alkalmával elmondott: „bármerre jártam a világban, ha véletlenül nem fényképeztem, úgy éreztem, feleslegesen vagyok ott.”

Ennek a mondatnak természetesen messzebbre nyúlnak a gyökerei, és mint mindennek, ennek is vannak előzményei. Bortnyik Sándor szabadiskolájában tanult rajzolni, s itt ismerkedett meg, s ha már megismerkedett,.18 évesen férjhez is ment Kandó Gyula festőművészhez, akivel 1932-ben a francia fővárosba költözött. Kelemen Imre mesélte egyszer róluk:„Az Ata fényképésznő, ma Amszterdamban él. Kétszer csinált expedíciót a venezuelai erdőbe…. A Kandó Öcsi akkor a férje volt, három szép gyerekük van. Az Öcsi meghalt ezelőtt két-három évvel, szívbajban. Ő állástalan és munkátlan és ’megrendelhetetlen’ festő volt mindvégig, de kedves, jó fiú, nagyon igaz, rendes, derék haver. Kandóékat Pestről ismertem meg és nekem akkor se munkám, se papírom, se pénzem nem volt. Ők Montrouge-ban laktak, olyan öt-tíz percre a Porte d’Orleanson túl. Ez 1932 tele volt. Pár napja voltak még csak Párizsban, de már volt valamilyen munkájuk egy fényképésznél. Úgy csináltuk a dolgot, hogy én, miután lakásom nem volt, nappal náluk aludtam, éjjel a Dóme kávéházba mentem, ahol a teraszon üldögéltem egy kávé mellett. Ez egy frankba került borravalóval együtt, körülbelül hajnali fél négyig. … Én azután hajnalban vásároltam két kiló krumplit, fél kiló hagymát és olajat. Kimentem Kandóékhoz, letettem. Ők elmentek dolgozni. Én lefeküdtem aludni. Megvolt a vacsora. Ez az élet tartott öt vagy hat hétig. Akkor kapták meg Kandóék az első fizetésüket.” 1936-ig bírták a nincstelen külföldi nyomorgó életét, aztán visszajöttek Magyarországra. 1936-39 között Wachter Klára fényképésznél, Haár Ferencnél és Reismann Marian laborjában kitanulta a fényképezést, majd 1939-ben visszamentek Párizsba. Beállt az időközben Párizsba költözött Haár Ferenc és felesége akkoriban nyitott divat-, illusztrációs és portréstúdiójába az Avennue de l’Opera 35. alatt, mely a divatszalonok tőszomszédságában építette klienturáját. Lassacskán beindult az üzlet, amikor jött a háború és a német megszállás után, 1940-ben kitoloncolták őket. Újra hazatértek, Haárék pedig Japánt választották uticélul. Aztán szabadúszó fotográfus lett. A II. világháború. kitöréséig elsősorban gyermekfényképészként dolgozott, de a háború előtti munkásságából alig valami maradt meg. Magyarországon születtek gyermekei, fia Tamás és ikerlányai, Júlia és Magda. Sorsa nem kényeztette el különösképpen, leánytestvére 1945-ben aknára lépett és meghalt, nagyapja házát államosították, apró társbérletekre szabdalták és idegen lakókat költöztettek bele. „Az új rezsimben mindent elvettek a családomtól. Felsejlett, hogy itt a mifélénkre semmi jó nem vár.” A család 1947-ben visszament Párizsba. Egy ideig a Magnumnál laborált és asszisztens volt, ahová Robert Capa ajánlotta be. „Capa igazi barát. Amikor meghallotta, hogy Ata fényképezőgépét ellopták, azonnal üzent: gyere, van számodra egy Rolleiflexem.”
Életművét első megközelítésben nagyjából a helyszínek szerint lehet felosztani: Párizs, Hollandia, Magyarország (1956-os menekültek) és Latin-Amerika. A háború után párizsi divatházaknak dolgozott, s ezt folytatta akkor is, amikor az időközben nagyon neves fotóssá vált Ed van der Elsken-nel, (akivel még a Magnumnál ismerkedett meg) és gyermekeivel 1954-ben Hollandiába költözött 1956-ban a forradalom leverése után, az osztrák-magyar határ túloldalára érkezett menekülőket fényképezte.Violette Corneliussal együtt adtak ki egy könyvet a magyar menekültek tragédiájáról. Gyors munkával, összefogással már 1956 karácsonyára megjelentették az itt készült fotóriportjaikat tartalmazó albumot, s annak teljes bevételét – félmillió holland forintot – átadták a hontalanná vált menekülteknek. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a két fényképész, a tördelő, a nyomda, mindenki ingyen dolgozott, az emberek pedig szolidaritásuk jeleként megvásárolták a kötetet, mert mint Ata mondta, Hollandia kis ország, de nagy szíve van. „Éjjel-nappal talpon voltam, úgy éltem mint a menekültek, a lábamon a cipő két hétig nem száradt meg és csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól. Több száz felvételt készítettem, folyamatosan küldtem őket a nyomdába. A legdrámaibb találkozásom Sárika volt, akinek a szülei menekülés közben meghaltak, ő pedig sohasem nézett a lába elé, csak az égre, és azt mondogatta megállás nélkül: Mindjárt jön anyu és hoz nekem egy babát.” Ez a könyv magyarul csak 43 évvel később, 1999-ben jelenhetett meg Édes hazám, isten veled! címmel. De maradjunk csak az időrendnél.1957-ben, tehát a menekülteketbemutató könyv után egy évvel később egy teljesen más albumot jelentetett meg, Álom az erdőben (Droom in het woud , Dream in the forest) címmel. A hontalanná vált ezrek sorsát dokumentarista eszközökkel bemutató album után ez egy lírai, meseszerű fotókönyv saját gyermekeiről. Egy másik fantázia könyve, melynek.Ulysses (Odysseus) a címe, s amit szintén a gyermekeiről csinált Paestum, Nápoly, Pompei környékén, soha nem jelenhetett meg, bár több képét közölték magazinok és katalógusok. 1958-ban publikált a Vuur aan zee (Fire at sea, Tűz a tengerparton) c. lapban, mely egy Hoogovens-i, üzemen kívüli kohóban üzemelt. Fotós tanárként is fontos szerepet játszott Hollandiában. 1961-től tanított az utrechti grafikai főiskolán (the chool of Graphic Arts in Utrecht) és az enschedei AKI -n, nevesebb tanítványai közül itthon is ismert Koen Wessing és Ad vanDenderen.1976-ban egy baleset nyomán abbahagyta a tanítást és 1979-ben átköltözött fiához Sacramentoba. Később élt leányával Angliában Wright szigetén, majd visszament Hollandiába, s most Bergenben él egy idősek számára épített lakónegyedben. 1948 óta vesz részt nemzetközi fotóművészeti kiállításokon. Számos szaklapban, folyóiratban, évkönyvben közölték fotóit, írásait. Magyar lapok, könyvek is rendszeresen jelentettek meg tőle képeket, cikkeket. Hollandiában szövődött életre szóló barátsága Besnyő Évával
1961-ben élete meghatározó élménye érte, mely fotós munkásságát is kiteljesítette. Részt vett egy utazáson az Amazonas vidékén, melyre egy párizsi manöken ismerőse hívta meg, aki Le Courbusier indián asszisztenséhez ment férjhez. Atát lenyűgözte az amazonasi indiánok világa és 1965-ben újabb, hosszabb utat tett ott. Első anyagából 1963-ban jelentek meg képek a The Geographical Magazine-ban, amit 5 évvel később követett egy másik, ugyanitt. Azok a kiállítások és kiadványok, melyek az itt készült képeit mutatták be, fontos szerepet játszottak abban, hogy a világot informálják az amazonasi indiánok életéről, problémáiról. Az Amazonas és az Orinoco őserdeiben élő indiánok néhány törzséről ő hozta az első hiteles tudósítást. Járt olyan törzsnél, ahol előtte még nem láttak fehér nőt. Indián képei 1970-ben magyarul is megjelentek könyv alakban, A Hold gyermekei (A Hold véréből, Children of the moon). címmel. Természetesen tagja lett a venezuelai Comission Indigenistának, a benszülötteket védő bizottságnak. „Az őserdő a legnagyobb temploma a Földnek, elgondolkoztatja az embert mindarról, ami nem a megszokott napi életéhez tartozik. S az indiánoktól annyi mindent lehet tanulni a természetet és azon felüli dolgokat illetően is.”
Isten éltessen még sokáig Ata!
A fényképet pedig Szalay Zoltán barátom készítette.

Albók a szabó

A SOKAT TUDÓK ÉS KEVESET LÁTÓK TALÁLKOZÓJÁRA
egy megnyitó ürügyén
Érdekes-e, s ha igen, miért? egy becsületes amerikás magyar szabómester alig száz képe a Budapest Galéria falain?
Hiszen tudjuk, "...elmegy a kútágas,
marad csak a kútja..."
és azt is, hogy ".. s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk..."
Tudjuk azt is – mert mi mindent tudunk – hogy csak az 1920-as évben négymillió Kodak gépet adtak el a világnak ezen a féltekén. S ha ezzel a töméntelen géppel csak naponta egy felvételt készített mindenki, akkor – hála az általános iskolai rendszerünkben jól fungáló matematikai alapképzésünknek, melyre büszkék lehetünk - mindenki, már engem megelőzve, kiszámította eddig, hogy csak a fenti évben egymilliárd- négyszázhatvanmillió fénykép készült. Csak Amerikában, csak 1920-ban. És a világ ennél nagyobb, s azóta teméntelen idő eltelt. Fénykép tehát van bőven, s ha másfél millió magyar tántorgott ki, néhány fotót az egymilliárdból tán ők is csináltak – Albók János szabómesteren kívül is.

És még ezeken kívül is sok mindent tudunk, mert okosak vagyunk, de nagyon keveset láttunk. Mert sok a szó és kevés a kép. Még kevesebb a jó kép, amit érdemes nézni. Ennek oka rém egyszerű. A kivándorlás lényegéből következően, aki kiment, aki új hazát választott muszájból vagy másból, annak törvényszerűen készült képeiből csak véletlenszerűen került haza egy vagy több. S a véletlenszerűen hazakerült fényképek igen kis valószínűséggel állnak össze fotográfusi életművé, s azokból még ritkább, hogy kiállítás szülessen. Most tehát ennek a ritka véletlennek tanúi az itt megjelentek.
Elképesztő képek azokról, akik elmentek, itthagyva életük egy jelentős, meghatározó részét, megpróbálva így-úgy beilleszkedni egy Új Világba. Magyar portrék, életképek, eseményfotók a tengeren túlról. Fantasztikus világ. Volt. Mára már jószerivel csak ezeken a fotográfiákon létezik. Másfél millió ember napi sorsa, élete, története kerül kézzelfogható, szemmel látható közelségbe. Kivételes alkalom részesei lehetnek Önök, velem együtt. Komolyan meg vagyok rendülve.
Meséljek a szabóról, akinek ezt az egészet köszönhetjük? Olvassák el a katalógust, Tanulságos.
Beszéljek a képekről? Minek. Mindent tudunk már, csak nagyon keveset láttunk. Szavak helyett képeket! Tekintsék meg a kiállítás képeit
De mégis csak egy történetet még. Orosz István és Dániel. Ferenc Ah Amerika! forgatókönyvében olvastam. Ahogy gyűlik az összespórolt dollár, úgy sokasodnak odakint a magyar bankok, üzletházak. Mind úgy hirdeti magát, mint az egyetlen, mint a legmegbízhatóbb. Németh János, Kokinda Pipacs György és néhány társa felkeresi az egyiket, hogy megtakarított 100 dollárjukat hazaküldjék itthon maradt családjuknak. A hazaküldésnek, mely csak az utalvány kitöltésének öt percéből áll, 12 dollár az ára, nekik két heti fizetésük. Általános a szörnyülködés, hitetlenség. Ekkora költség! Nem lehetne olcsóbban? Méghogy olcsóbban? Mit képzelnek? Az nem a bankon múlik. Hát kin? Ferenc Jóskán. A bankár felemeli a telefonkészülék kagylóját. Kapcsolják őfelségét. Ferenc József tiszteletére a munkások ijedten felállnak, fülelnek. Nem lehetne olcsóbban 12 percentnél? Nem lehet. Értettük felség. Miszterek, a császár azt üzeni, nem lehet.

Elhangzott: Albók János. Keresztül a tű fokán (Through the eye of the needle). 1894 – 1982. Kiállítás, Bp., Budapesti Galéria Kiállítóháza, 1997.

Többen szóvátették, hogy miért csak a halottakról írt dolgaimat mutatom meg ebben a blogban. Rövid a válasz: mert mindegyiküknek, más és más módon, de adósa maradtam. S nem szeretek tartozni. Ha elmentek, én így törlesztettem.
De megfogadva a burkolt kritikát, elkezdem előkaparni harminc év alatt írt szövegeimet, s apránként felteszem. Akit még érdekel, olvassa, Kezdem abc sorrendben és a megnyitókkal.

Emlékek 11

Éljen dulásunk 7. évfordulója

„1948-ban átkerültem a MAFIRT Fotóosztályára -mesélte nekem kevéssel a halála előtt.. A Híradó Mozi fölött voltak a helységei, ahol körülbelül tízen-tizenketten dolgoztunk. Ilyen nevek, mint Kotnyek Anti, Botta Feri, Kozacsek Elek, Széchenyi bácsi, aki már a háború előtt is fotóriporter volt. Bartos Péter volt az osztály vezetője. Előtte meg Rév Miklós, Bass Tibi volt a vezető, de ők átmentek a Szabad Néphez. A felszabadulás 7. évfordulója számomra igen megpróbáltató volt. 5-én mentem be, s le volt húzva a roló a Magyar Fotónál, ami soha nem szokott előfordulni. Megyek fel, azok várnak. Bementem az igazgatói irodába, ott a két idegen, valamint az igazgató, a párttitkár és a főszerkesztő. Te jó Isten, mi van itt? Elém tettek egy képet, amit előző nap én készítettem.
-Hogy tetszik nekem ez a kép? - kérdezték. Tetszett, mert a nagy dísztribünön Rákosi és Gerő fogadta a felvonulókat, s ott integettek, mosolyogtak. Totálkép volt.
-Igen? Tetszik magának? - Erre megszólalt, mert nem bírta már tovább a főszerkesztőm, Szegedi Emil is: - Olvasd el a feliratot! S oda az volt írva: „Éljen dulásunk 7. évfordulója” A felszaba elmaradt róla. Az volt csak a szerencsém, hogy a laborban maradt le, amit a negatívval tudtam bizonyítani. Szegény laboráns csak azt nézte, hogy a főnökök középre kerüljenek. Másra nem figyelt. Így tisztázódott részemről a dolog. Ma sokkal barátságosabb a hangulat a politikai fényképészetben.” Ilyen és még ilyenebb történeteket mindig is tucatjával meséltek a fotóriporterek. De kivétel nélkül csak később, utólag, amikor már minden mindegy volt, vagy fogatlanná lett az oroszlán.
Kíváncsi lennék a ma Torgyánt meg Őket fényképező riporterek kis színeseire. Aki meri, aki vállalja, keressen meg és mondja bele a fotómúzeum egyetlen magnetofonjába ezirányú történeteit. Mert hogy vannak, az fix. Hadd tudják meg az utánunk jövők, amit mi tudunk, de legalábbis sejtünk.
Kicsit messzire kanyarodtam muzeológusi hevületemben Bartal Ferenctől, mert hisz róla volt szó, az ő egyik történetét osztottam meg Önökkel.
1923-ban született és hetven évvel később halt meg. A két végpont között történt vele egysmás.
Felsőkereskedelmi érettségije után a legjobbkor, éppen 1944-ben lett inas Inkey Tibor műtermében, ahol 1946-ban szabadult mint fényképész, hogy utána rögtön Inkey Divatcsarnokban nyitott műtermében volt segéd. Ekkor már fényképezett a Nemzeti Színházban. 1946 júliusától viszont már a Honvédelmi Minisztérium állományába került fotósként. „Sok esemény volt, amelyre a katonaság kivonult. Ezeket kellett fotografálnunk. A nyersanyag megvolt, a felszerelés adott volt, 2 db Leica, 1 db Contax. Három helység volt ott, egy negatívhívó, egy vizeslabor és egy nagyobb szoba két lámpával, ahol portrékat készítettünk, pl. Pálfiról, Sólyom Lászlóról... Ott bekerülve a mélyvízbe, elsajátítottam a gyorsaságot. Természetesen az első képeim nem a legtökéletesebbek voltak, de előiskolának jó volt, mert a kontroll nem volt olyan szigorú, mint egy lapnál.” 1948-1964 között a Magyar Fotó, majd a jogutód MTI tagja. Innentől A Magyar Rendőr fotórovatvezetője, majd a Zsaru szerkesztőségének tagja. Számtalan kitüntetés tulajdonosa, köztük ilyeneké is, mint a Haza Szolgálatáért Érdemérem, Kiváló Társadalmi Munkáért, Közbiztonsági Érem arany fokozata. Hol vannak már ezek? És hol lesznek a mostaniak?

Emlékek 10

SZERVUSZ RUDI BÁCSI

Amig élt, jóformán csak a fényképezésről beszélt ismerőseivel, kollégáival. Életéről nagyon keveset tudtunk, mondhatni ezen a téren zárkózott volt. Éppen ezért ért váratlanul a telefonja: Úgy határozott, mondta, hogy mindazt, amit a fotográfia terén létrehozott, szeretné tételesen átadni a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteménye számára. Elmentünk a megbeszélt időpontban a Bocskai útra. Lakásán egy nagy asztalon preciz kupacokba rendezve várt hatvan év munkájának eredménye. Kiállítási képek. Negatívok és diapozitívok. Oklevelek, érmek, díjak. Mindaz, ami az 1913-ban Fiuméban született Rudit JÁRAI RUDOLFFÁ tette, akinek még életében megadatott, hogy egy sárvári fotós szocialista brigád felvette a nevét. Aki ma ezen fanyalog, az nem jól teszi, mert ez egy igazi, spontán, nem az ÜB titkár, párttitkár sugalmazta tett volt, hanem a tisztelet egyfajta megnyilvánulása.
Nevelõapja magyar kereskedő, édesanyja Stefánia Bugatti.A frissen született Járai csak néhány hetet élt szülõvárosában, aztán irány a főváros Itt egy kis ugrás következik, bár a történet maga érdekes. A Deák téri evangélikus gimnázium, a fasori Evangélikus Gimnázium, a felsõkereskedelmi marad ki. Innentől már sorsa és a fényképezés elválaszthatatlan. Elsõ sikereit 1934-ben aratta képeivel, ezidõtõl állandó szereplõje a hazai és külföldi kiállításoknak. 1948-ban határozta csak el, hogy hivatásos fotós lesz. A háború elõtt fõleg városképeivel, idegenforgalmi képeivel szerepelt a nyilvánosság elõtt, de ha még emlékeznek a múlt számban megénekelt Csörgeő Tiborra, nem fognak csodálkozni. Járai is a Magyar Általános Hitelbank alkalmazottja 1948-ig. A bank úszószakosztályában versenyszerűen úszott, s a fotószakkörében fényképezett. A szakosztály vezetõje mint ezt már ország-világ betéve tudja, dr Csörgeõ Tibor volt.
A szocializmus beköszönte után 1948-ban belépett a Magyar Képszolgálatba, majd az elsõ fényképész szövetkezet, a Fotó Kisipari Termelõ Szövetkezet alapító tagja, egyik vezetõje lett. A szövetkezet kezdetben azzal a felszereléssel dolgozott, amit a tagok bevittek magukkal. Járai fõleg a reklámfelvételeket és a prospektusok képeit készítette ekkoriban. A szövetkezet aztán beolvadt 1950-tõl a Magyar Fotó ÁllamiVállalatba, így Járai annak riportere lett. Riporterbõl hamarosan az MTI műszaki igazgatója lett. Innen, az MTI-Fotó Illusztációs rovatától ment nyugdíjba, 1973-ban. Közben tanított a Képző- és Iparművészeti gimnázium fotótagozatán, Vezette a Nemzetközi Újságíró Szövetség külföldi csoportjának fotóoktatását. Tanított a MUOSZ fotóriporterképző tagozatán, a TIT Fotóakadémiáján. 1953-tól állandó munkatársa a Fotó c. lapnak, mely több száz cikkét közölte.
Miután életművét biztonságba helyezte, megírta feleségével saját gyászjelentésüket, feladták a Népszabadságba, majd hét évvel ezelőtt közösen elindultak utolsó útjukra.

Emlékek 9

Inkey Tibor(Budapest, 1908. ápr. 3 - Budapest, 1998. jún.4)
Nem hiszem, hogy akadt fényképész, akinek annyi jó felvétele lett volna Karádi Katalinról, Csortos Gyuláról, Mezei Máriáról, Jávorról, Mályról, Szőke Szakállról, Págerről… de szívesen sorolnám még őket, miközben önnön lelkesültségemet azzal hűtöm, hogy számolgatom: kik és hányan ismerik e neveket ma, s sorakoztatnák tovább velem: Gózon, Bordy Bella, Putty Ria, Somogyváry Rudolf… Igen ezeket mind és még sok ezret, valamennyit egyetlen fényképész, Inkey Tibor hagyta a világra, ránk. Ő megtette a magáét, fényérzékeny ezüstkristályokba rögzítette a halandók arcvonásait, nekünk nem hagyva egyéb feladatot, mint emlékezni rájuk a képek által.
De ez a sztárfényképész, csillagok megörökítője nem csak ennyit tett.
Hűségesen követtem őt költözködései során lakásról lakásra, a Tigris utcától Budaörsig, s nézegettük mindenütt teméntelen fotós dobozának tartalmát, s beszélgettünk. Sokat. Első mesteréről, a székesfehérvári Tóth Károlyról, sümegi műterméről, ’csöpögős fényképész’ koráról, majd a filmgyárról, a háborúról, a szövetkezetesítésről, amikor egy maga konstruálta, kézzel, lábbal egyszerre működtetett másológéppel 210 százalékot teljesítve lett a személyigazolvány képek sztahanovista előállítója a Fényképész Kisiparosok Termelő Szövetkezetében.
A kátéeszben. Micsoda szavak. Figyelem magam, miközben a lányaimmal beszélek. A néhány éve még közhasznú szavakat ezek a kiskamaszok sohasem hallották. Meg kell magyaráznom a jelentésüket. Persze ez nem is nagy baj, ha jobban belegondolok. Olyan sokat nem vesztettek. Más kérdés, hogy nyernek e valamit a ciber, virtuális, digitális, rap meg egyéb műszavak által, de ettől fájjon az ő fejük.
Be kell fejeznem Inkeyt. Húsz sor engedélyeztetett az ő kilencven esztendejére. Szóval sztárok fényképésze, az események élesszemű megfigyelője, azaz fotóriporter, műtermes portréfotográfus, városfényképész és még egy csomó más volt egyszemélyben. A fénykép művésze. Nekem meg tanítóm, bablevesfőző öreg barátom.

Emlékek 8

Két Fenyőről, így karácsony előtt
Nem tudok úgy lehajtani a Margithídról a Moszkva tér felé menet, hogy ne jusson eszembe, sőt , hogy ne lássam kristálytisztán magam előtt azt a szitává lőtt embert, aki Mercedesze mellett feküdt ott, a Margit utca elején, a nagy sűrgés-forgást mímelő, fontosságuk teljes tudatában lévő hekusok bokamagasságában.
A gyilkos máig ismeretlen, a kép máig hatóan eleven. Ez maradt egy negyvenéves emberből, egy kivételes karrierből. S ha valóban csak ennyi, az felháborító, az megengedhetetlen. Nekem Fenyő János elsősorban fotográfus volt, van és lesz. Millióiból nem részesültem, pénzével nem találkoztam sem átvitt, sem közvetlen formában, de fényképeit őrzöm a fotómúzeumban, életének tudható részéről elég sokat tudok, s ráadásul az én történetem nem is vele, hanem egy másik Fenyővel indul. Édesapjával, Fenyő Imrével. Azzal az emberrel, aki fotósnak ugyan még csak jó közepes sem volt, mégis többet tett a magyar fotóért, mint sok sztár és sztárjelölt fényképezőgéptulajdonos. Kiváló szervező, önzetlen ember volt, jó pénzügyi szakember, aki Vámos Lászlóval karöltve, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a még ma is regnáló fotóművész szövetség megalakulhassék 1956-ban.
János gyermekkorának java részét a szövetség könyvtárában töltötte, többet beszélgetett felnőtt fotósokkal, mint vele egykorú cimboráival. Csoda-e, hogy kalandokban bővelkedő iskolai léte után az MTI-hez került világosítónak? Világosító. Számomra borzongatóan érdekes szó mind a mai napig. Etimologizálnám szívesen, de majd máskor, máshol. Elég legyen itt annyi, hogy azon fiataloknak, akik a hatvanas-hetvenes években fotográfusok szerettünk volna lenni, a létező világ egyik legvonzóbb álláslehetősége volt. Havi 1100 Ft-ért vihettük az idősebb fotósok szettáskáit, statívjait, tölthettük a Linhofok duplakazettáit, tarthattuk a fejünk fölé eseményeken, protokollokon a vaku másodlámpáját. S ha elég ideig bírtunk (volna) várni, már fényképezőgépet is kaptunk volna, nekünk való kis feladatokkal, mint nőnapi színesek a pesti utcáról, a Havanna étterem avatása a József körút sarkán és hasonlókat. Nem vártunk. Én mentem balra, újabb és újabb iskolapadokba, Fenyő meg elindult felfelé. Elvégezte a fotós szakmunkásképzőt, miközben képeit már a Képes Sport közölte. Az Új Tükör, az Ország-Világ fotóriportereként dolgozott, miközben jó érzékkel az akkor még meglehetősen gyermekcipőkben csoszogó reklámfényképezés felé fordult Legemlékezetesebb munkája a Fabulon plakát, mely korában a műfaj egyik legjobbja volt. Ez volt az a pont, ahol felfigyeltek a kétméteres, kisportolt, jósvádájú fotós srácra, s ezután már egyenes út vezetett a külföldi lapokhoz, a Lui-ban aktfotói jelentek meg, máshol divatképei. Sok jó történetet ismerek ez időkből, ha Jiri Menzel még filmet akarna forgatni, s nem jutna eszébe semmi abszurd az elmúlt fél évszázadból, hát elmesélem majd neki. Innen már csak egy lépés, hogy Fenyő János az üzlet felé forduljon. Életének ezt a részét már mindenki ismeri, vagy ismerni véli, nem izgat különösebben, ha csak az nem, hogy fotós ambíciói még nagyon gazdag korában is megmaradtak, a sajtóbirodalmához tartozó lapoknak kedvtelésből időnként fényképezett.
Pénz, sok pénz, csillogás, befolyásos emberek társasága, aztán a géppisztoly hosszú sorozata és egy lezáratlan nyomozás. Nekem meg maradnak a fotói, diái s az a kép a Margit utca elején.

Emlékek 7

Tisztelt mindnyájunk.
A jelenlevők közül mindenki gyászolja valamiért Vincze János bácsit. Ki a szülőjét, ki a nagypapáját, más a barátját, munkatársát, szomszédját vesztette el halálakor.
Én nem akarom gyászolni.
Míg élt, ő volt az a csendes, halk szavú és léptű, derűs öreg fotós, aki minden fotómúzeumbéli kiállításunkra eljött, néha külön is felkeresett egy-egy ötlettel, problémával. Kért és kapott tanácsot. De nekem már ekkor sem csak ennyit jelentett, hanem elsősorban a képeit. Azokat a főként fekete-fehér nagyításokat. amelyek egy önmagával és a világgal békében élő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponált, szépen világított, mívesen kivitelezett képi világot tükröztek és tükröznek.

Vincze János bácsi elment, de itthagyta nekünk a képeit. Ezek a fotográfiák e szomorú pillanat után is ugyanúgy hírdetik azt, hogy egy önmagával és a világgal békében lévő, még a régi iskolán nevelkedett, tehát jól komponáló, szépen világító, míves munkát végző ember alkotásai, mint egy hónapja, amikor még maga mutogatta kecskeméti városfotóit egy elképzelését illusztrálandó.
CSAK annyi a változás, hogy János bácsi nem jön több kiállításunkra. Csak- mondtam és ez a kis szócska jelen esetben egy ember életét jelenti. Aki volt és hitem szerint most is van, csak valahogy másként. Mert minden ember addig él valójában, amíg vannak emberek, akik emlékeznek rá, akik összenézve megszólalnak egy csendes őszi délután: ilyen fényeket szeretett az öreg, vagy forgatnak egy albumot, megnéznek egy kiállításon néhány képet, s összenéznek: milyen jól fényképezett Vincze János...
Hogy Vincze János bácsi fizikai valójában tovább éljen, már senkinek nincs módjában elintézni. De hogy emléke –és ezzel ő maga- ne tűnjék el, ez a mi dolgunk, akik még beszéltünk vele, kezet fogtunk a találkozáskor és viszontlátásra mondtuk neki a búcsúzáskor.
Én a magam részéről itt és most –János bácsi hamvai előtt- megfogadom magamnak, hogy ami az én dolgom ez ügyben azt pont ugyanúgy megteszem Vincze János holta után, mint amiképpen megtettem azt életében is.
És most már csak azt kívánom, hogy ezt, vagy egy ehhez hasonló mondatot valaki majd fölöttem is mondja el.

Emlékek 5

104

Nagyon veszélyes vizeken evezett Tabák Lajos az utolsó két évtizedben, miközben ő erről a legkevésbé sem tehetett. Ha érdeklik, elmesélem.
Fotómuzeológusként aggódva figyelem már jódarab ideje azokat az alkotókat, akikkel kapcsolatban bármi, hangsúlyozom bármi, érdekesebb lesz, mint a produktum, az alkotás, a mű. Ismerünk jól sztorizó fotográfusokat, akik mindig tudnak kollégákról jó történeteket. Ismerünk fotográfusokat, akikkel mindig történik valami. Egy-egy megesett dolog aztán odakapcsolódik leválaszthatatlanul az emberhez, s attól kezdve már nem az a lényeg, hogy milyen fotót készített legutóbb, hanem hogy tudod-e mi történt vele… Már megint … És a történet a népköltészet részévé válik, szájról-szájra jár, kicsit mindenki hozzátesz, ezt-azt kihagy…pontosan úgy, ahogyan annak idején tanították irodalomórán. És attól a pillanattól fogva a történet elébe tolakodik az embernek és elfedi a képet is. Nincs mű, nincs művészet, csak a mese, a duma. Ezt neveztem veszélyes víznek.

Tabák Lajos nem volt sztorik hőse. Az aztán végképp nem. Aki ismerte, tudja, hogy ez olyan messze állt tőle, mint innen a Holics utca 3-ból a Saturnus külső gyűrűjének túlsó oldala. De mégis népmesei figura vált belőle, hiszen ha az utolsó húsz évben bárhol említették, mindig a kora került előtérbe: Már 84 éves és még mindig fényképez. Kilencven évesen ezt és ezt tette. Száz évesen még eljött Szolnokról Kecskemétre a fotómúzeumba, hogy megnézzen egy őt érdeklő kiállítást. (Ez utóbbi történet mesélésében, bevallom, magam is élen jártam) Aztán lett 101, 102, 103 és azt hittük, hogy ez így megy, míg a világ-világ. De nem. 2007. november huszadikán ennek is vége szakadt. Meghalt Tabák Lajos a legöregebb magyar fényképész. Lekopott egy pillanat alatt az őt elfedő sallang és újra érdekes lett és lesz a fotográfus Tabák Lajos, aki 1917-ben vette kezébe a fényképezőgépet, s utána megszakítás nélkül használta, míg csak látása engedte. Világoson, a Bohus kastélyról készítette első felvételeit egy primitív box-géppel, ott, ahol alig hatvanegynehány évvel azelőtt Görgey tábornok aláírta a fegyverletételt. Nem akarok az idővel a kelleténél többet foglalkozni, de beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogyan lehet néhány, az átlagosnál hosszabb élettel egy egész történelemkönyvet átívelni a tízedik oldaltól a végső tartalomjegyzékig.

Nem tagadhatjuk el ebben a visszaemlékező írásban sem, hogy Tabák hosszú munkásságának legfontosabb, legérdekesebb része, mely 1924-ben kezdődött, lezárult alig húsz esztendő alatt. Amit utána fotografált, azt már csak ennek fényében lehet és kell szemlélni. Addig viszont elkészítette a magyar fotográfia legfontosabb, emblematikus fényképeinek egy részét, gondoljanak a Magánút, nincs átjárás, vagy a Modern csendélet képeire. Néhányadmagával műfajt teremtett. Ha bárkivel az évek során vitám kerekedett arról, hogy vajon szociofotó létezhet-e anélkül a szilárd meggyőződés nélkül, hogy az elesett, nyomorult, szegény embereken lehet segíteni a fényképek agitatív erejével, azokat hozzá küldtem. Kerekedett. És Tabák Lajos mindenkinek elmondta, hogy őt az illegális kommunisták bízták meg annak idején azzal, hogy készítsen olyan felvételeket, amelyek a művészi meggyőzés erejével tárják fel a munkások és a parasztok nyomorúságát. A párt külföldi propaganda kiállításokhoz kérte tőle ezeket a felvételeket, de persze megjelentek a Kassák Lajos szerkesztette A mi életünkből, A Munka első fotókönyvében is, ami viszont egyszer és mindenkorra kijelölte helyét a magyar fotográfia klasszikusai között. És még azt is elmondta, hogy aki nem hiszi legjobb meggyőződésével, hogy segíthet, annak nem lenne szabad fényképezőgépével betolakodnia mások nyomorúságába. Megfontolandó mondatok, azt gondolom. Kár, hogy nem mondja többször.

Emlékek 4

H.C.B.

1998-at írtunk. Nyár volt Arles-ban, gyönyörű július eleje, olyan, amilyen csak Dél-Franciaországban lehet. A Van Gogh Espace boltíves folyosóján álltunk. A volt kórház, mely alighanem legnevesebb ápoltjáról kapta nevét, most a világhírű fotófesztivál legreprezentatívabb kiállítóhelyeként szolgál. Akkor éppen a huszadik század legjobb magyar fotói előtt tolongott termeiben vagy másfélezer ember. Franciák, argentínok, amerikaiak, japánok, a világ minden tájáról zarándokolnak ide a fotó igazhítűjei. Fantasztikus öröm volt itt és ekkor a Fotográfusok made in Hungary /Akik elmentek, akik maradtak/ kiállítás kurátorának lenni. És ez az érzés csak fokozódott a megnyitót követő második napon, pont július 5-én. Miért emlékszem ilyen pontosan? Momentán éppen ez a születésnapom, s bár ez intimus magánügynek tetszik, de a történet egésze szempontjából cseppet sem lényegtelen. Néztük a végtelen sok embert, akinek egyéb dolga sem volt a világon, mint Kertész, Brassai, Capa, Moholy, no meg Escher, Pécsi, Balogh Rudolf képeket nézni, azokról beszélgetni. A távolból izgatott kiáltozás hallatszott: Karoli! Karoli! Paola Bergna, az olasz Foto főszerkesztőnője integetett hevesen a rózsákkal, délszaki növényekkel beültetett belső udvar legtávolabbi sarkából. Míg odasétáltunk Magdival, volt időnk szemügyre venni a körülötte lévő embereket, akiket félkaréjban érdeklődők népes hada vett körül. Ott volt Ferdinando Scianna, Magnum fotós, őt ismertük régebben. Ott volt Giovanna Calvenzi, aki az egész arles-i fotófesztivál azévi művészeti igazgatójának tisztét töltötte be. S köztük állt egyenesen, kis sildes sapkában egy tiszteletet parancsoló szikár, magas öregember, akinek ismerős volt ugyan az arca, de nem ismertem fel elsőre. Bemutattak neki. Henri Cartier-Bresson - mondta a szigorú szemű öregúr. És én álltam, földbegyökerezett lábakkal, és mit szépítsem a dolgot, eltátottam a számat is a meglepetéstől. Kis ráncok futottak össze H.C.B szeme sarkában, elmosolyodott, s elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, mennyire becsüli a magyar fotográfiát, hogy őt magát Munkácsi Márton Néger fiúk a Tanganyika tónál képe láttán kezdte komolyabban érdekelni a fotó, hogy nem csak a híreseknek, személyes barátainak Kertésznek, Capának, Brassainak képeit ismeri, de nagyra értékeli Reismann János, Pécsi József fotóit is. Miközben beszélt, Scianna elkérte húszéves Olympos OM2 gépemet és csinált rólunk három fotót. De jól tette! Mikor aztán köszönésre került a sor udvariasan elbúcsúztunk, kezet ráztunk, s elindult népes kíséretével a kijárat felé. Alig ért két boltívnyi távolságra, amikor a komoly, tartásos ember megfordult, lekapta sildes sapkáját, meglengette, s hangosan ezt kiáltotta: Vive le Hongrie!
Életem legboldogabb születésnapja volt. És ez az ember halt meg most, augusztus második napján.

Aki valaha fogott kezébe fényképezőgépet, vagy tervezi, hogy majd fog, annak pedig kötelező most egy pillanatra csendben megállni, fejét lehajtani, s azt gondolni: elment a legnagyobb, akihez fogható kevés volt.

Emlékek 3

Az értelmes élet, az értelmetlen halál
dr. Greguss Pál (1921. június 9-2003. február 26)
.
Gyilkos járkál köztünk. Holnap is, holnapután is felül Budán a 6-os villamosra, s ha a helyzet úgy hozza, megint agyonüt egy embert. Büntetlenül. És lelkiismeretfurdalás nélkül. Miként tette azt február utolsó hetében. amikor egy, a tömött villamos lépcsőjén szorongó, onnan elég gyorsan lekászálódni nem tudó öregembert ütött le, taszított hanyatt a villamos megállójában. Utamban vagy öreg trotty, takarodj! –üvöltötte valószínűleg ez a jól táplált barom, és halálra ítélte a mai Magyarország egyik legcsodálatosabb elméjét birtokló emberét. Akinek agyában még számtalan meg nem valósított idea keringett. Aki még a múlt héten is újabb ötletek megvalósításán törte a fejét, azt a fejet, amit ez a barom hirtelen indulatában, jogosnak érzett felháborodásában összetört. Legyen örökre átkozott, ne nyugodjon soha békében, bárhol is van, bármit is csinál! Nem ismerem őt, de minden erőszakos polgártársamban ezek után már őt fogom látni, és mindegyiken számon fogom kérni magamban a Professzor halálát.
Mert meghalni sokféleképpen lehet. Mindegyik rémes, feldolgozhatatlanul értelmetlen, de ez végképp az. Mert ha egy 82 éves ember megbetegszik és meghal, ha lassan leépül és egyszercsak nem nyitja ki többé a szemét, akkor rendben van. Sokat élt. Sokat tett. Elérkezett az ideje. De Greguss professzor munkából igyekezett haza az egyetemről. Táskája teli volt fecnikkel, féligírt flopykkal, gépén az aznapi utolsó mentés még nem az utolsónak volt szánva. Ha. Ha nem azon a villamoson utazik. Ha az az erőszakos barom eggyel több fekvőtámaszt nyom le a konditeremben és lekési ezt a járatot. Ha. Ha megvárja, míg az öregember háttal learaszol a villamos lépcsőjén. Vagy bármi más.
Mert akkor én hétfőn elmentem volna a Professzorhoz és tovább beszélgetünk a 360 fokban látó köroptikájáról, NASA-díjáról, legújabb ultrahang hologramjáról, a készülő kiállításáról, egy következő előadásáról vagy bármiről, mert varázslatos személyiség volt. Aki tudta követni agya hirtelen cikkanásait, aki képes volt legújabb teóriáját figyelemmel, együttgondolkodva hallgatni, az érezte: van értelme életének, van miért élni, akad még tennivalója neki is. És ez jó. Ezt nevezem értelmes életnek. És akkor jött a gyilkos. Aki az ultrahang holográfia legújabb eredményeiről való beszélgetés helyett hanyattlöki magát a tévé előtt, Big Brothert nézve, röhögve meséli haverjának, jól megadtam annak a vén….-nak. Borzasztó. Miért kell így élnünk és miért kell így meghalnunk?
Greguss Pál professzor. Kedves barátom. Nagyon szomorú vagyok. És nagyon dühös. Mert meghaltál. Mert gyilkosod holnap is felül a 6-os villamosra.
Greguss professzor Erich Lessing osztrák Magnum fotográfussal találkozott Kecskeméten, a fotómúzeumban, s vadul magyarázta neki 360 fokban látó optikáját.

Emlékek 2

Európa felé –eggyel kevesebben

Nekrológot jó dolgában ember nem ír. Ha mégis, azt akkor vagy valamely szükség diktálja, azaz hivatalból muszáj írnia, netalán pénzt kell keresnie, esetleg egyéb undokság forog fenn, vagy. Vagy úgy érzi, maradt valamilyen személyes, elintézetlen ügye az elmenttel, s kihasználva az utolsó lehetőséget, kétségbeesett kísérletet tesz, hogy legalább egyoldalúan, a maga részéről tisztába tegye, lezárja, elintézze azt, amit más már befejezettnek nyilvánított. Ez viszont törvényszerűen nem a halottról, hanem a még élőről, nevezetesen rólam szólna. Akkor legyen az a címe, hogy nekrológ magamról, Szilágyi Gábor ürügyén? Akár. Ha nem tartanék lehetőség szerint mindent hét lakat alatt, ami rólam talán lényeges. Ha lenne kedvem egy kis exhibicionizmushoz, ha meg akarnám mutatni magamat. Ezeknek?
Marad a cím. A feladat kényszerítő erejű, bármennyire rossz is most nekem, meg kell írni. Mert elment egy ember, aki bizonyos fokig a tanítóm volt, akitől jót, rosszat vegyesen, de sokat tanultam. Akitől nem olyan, hanem ilyen lettem. Aki a hatvanas években két esztendőt állami ösztöndíjjal a Sorbonne-ra járva, valamit hozott a magyar szellemi életbe, ami hiányzott, hiányzik, hiányozni fog. Aki akkor kezdett fotóelmélettel, fotótörténettel foglalkozni, amikor ezek Magyarországon még nem számítottak (ennyire sem) a magyar kultúra integráns részének. Ha van valami elmozdulás, az nem kis részben neki is köszönhető. Köszönöm. Az egyetemes fotóművészetről húsz éve írott könyve itthon mondhatni előzmények nélküli volt, hatása, szerepe ennek megfelelően igen nagy. Negyvenezer példányban őrződik negyvenezer könyvespolcon, s negyvenezer kéz veszi le évről-évre, minthogy jobb, használhatóbb azóta sem íródott. Tipikusan bölcsész-szemléletű, a gyakorlattal sokat nem bíbelődő tudósként nagyobb fontosságot tulajdonított egy hiteles szövegemléknek, mint öt, ennek ellentmondó jelenségnek, amit az élet produkált. De szövegei fontosak, forrásértékűek, sokak által használtak, idézettek, s ezért akkor is, most is teljes a bocsánat. Magányos, magának való ember volt, mind magánéletében, mind kutatóként. Ez élete utolsó évtizedében, amikor gyakorlatilag együtt élt közeli halála rémképével, csak fokozódott. Alig ismertem, pedig találkoztunk néhány százszor. Tudtam hogy beteg, de ezt csak kitaláltam, ő nem mondta.
Kutatási területet számára elsősorban a film és a fotográfia története, elmélete jelentett. Több könyve, mégtöbb publikációja jelent meg ebben és a vizuális rendszerek szemiotikai, művelődésszociológiai tárgykörében. Előadások százait tartotta. Tanított. Nemcsak engem. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaként 1973-tól éveken át annak fotószakírói ösztöndíjasa, később a történeti és múzeumi bizottság elnöke volt.1981-ben résztvett a korszakos jelentőségű Tény-kép kiállítás előkészítésében, megszervezésében, az 1945 utáni rész kurátora is volt. Daguerre könyve bár látszólag egy francia panorámafestő, feltaláló életéről szól, mégis inkább tekinthető a fényképezés felfedezésének több szálon futó ismertetésének. Elhiszem a halálát bejelentő rövidke kommünikének, miszerint hogy „Írásai a filmelmélet tárgyában úttörő szerepet töltöttek be, csakúgy mint a magyar játékfilm történetében a Tűzkeresztség és az Életjel című kötetei, amit ma kézikönyvként használnak. 1990-ben az ő kezdeményezésére kezdődött el a magyar nyelvű filmszakirodalom számítógépes adatbázisának építése.”
Meghalt, s mindez már csak múlt idő. Nem fontos. Mert mondhatunk bármit, aki meghalt az már nincs. Élete két dátum közé beszorItva: 1942. január 11- 2001. augusztus 21. Amit e két pont közt megcsinált, addig áll, míg használják, szelleme addig él, míg emlékeznek rá, teste már csak gyorsan bomló anyag.
Mi meg már tőle sem tanulunk többet.

Emlékek 1

Július 9.

Solymáron, július 9-én késő este valaki lefeküdt aludni és onnantól fogva már soha többé nem ébredt fel. Van ez így mondhatják a sokat megéltek és/vagy cinikusok. Szép halál, így mások. Én meg azt mondom, szörnyű, pokoli, igazságtalan és minden egyéb… Mert Batha Laci még csak 56 éves volt, újra teli tervekkel, feje tudással, sok-sok, már sohasem hasznosuló ismerettel.

Minden közösség, csoport, szakma, nép… hasonlítható egy jól szőtt szövethez, melyben mindenki csak egy szál, de hosszában, keresztben számtalan kapcsolódással, kötődéssel. És ha egy szál elpattan, marad ugyan a szövet, új szálat húz be a Takács, de a vele közvetlenül kapcsolódó többi szálak mind sérülnek, gyöngülnek. Ezt érzem most én is, aki a sok barátod, még több haragosod, vagy néha ez, néha azból, az első kategóriába számítottam. És ezt jó időben, rossz időben, soha nem hallgattam el. Mert nem felejtek Laci. Majd húsz évvel ezelőtt az (akkori) fotómúzeum fotós könyvek sokaságát adta ki nagyon csekély támogatással és nagyon sok baráti, drukkeri segítséggel. Te egyike voltál azoknak, akik ezt a lehetetlen vállalkozást önzetlenül, önként és néha dúdolva, segítették. Képfeldolgozás, digitalizálás, tervezés, tördelés, nyomtatás… mikor mire volt éppen szükség. Óvatos kérdésünkre, hogy mit kóstál a munkád, mennyi a mennyi, visszakérdeztél: Mennyitek van erre? És gyakran/mindig a piaci ár feléért, negyedéért végezted el a számunkra létfontosságú munkát. Köszöntük akkor is, köszönöm most is, s nem felejtem, még adósod vagyok.

Nem volt könnyű életed. Sokan, sokszor nehezítették, igen gyakran saját magad is. De amit érte, értem, értünk tettél, amit a magyar fotóriporteri szakmának adtál, azok a képeid, melyek megjelentek a Magyar Ifjúságban a hetvenes évek második felében, amelyek tíz éven keresztül később a Népszavában, azok, melyeket beválogattál a Világ című lapba… ezek mind arról szólnak: volt egy tehetséges, nehéz életű ember, aki lefeküdt este, nem kelt fel reggel, és akiért olyan nagyon-nagyon kár, hogy nincs többé.
(Népszabadság, 2009. július 13)

Halálok

Az ember kétféleképpen veszi észre az idő múlását. Saját maga változásain, kopásain, rossz tulajdonságai erősödésén, vonzó részeinek rohamos csökkenésén. Ez nem érdekes, magánügy. De a másik, az igen, az fontos!
Míg fiatal az ember, nem foglalkozik sehogyan sem a halállal. Vagy ha igen, az csak extrém kirándulás, nem mindennapjainak szinte már természetes része. De ez nem egy konstans helyzet. Egyszer csak körülnézel, s azt veszed észre, hogy bár te ugyanolyannak hiszed magad, mint korábban, mégis egyre több barátod, ismerősöd, családtagod kerül odaátra.
Ezt valahogy mindenkinek fel kell dolgoznia a maga módján. Most én megpróbálom összekeresni számítógépem különböző könyvtáraiból azon írásaimat, melyeket egy-egy közeli emberem halálára írtam.
Részben, mert hiszem, hogy az emberi élet nem a túlvilágon, de sokkal inkább itt, a kortársak, ismerősök, olvasók emlékezetében folytatódik, s tart mindaddig, míg csak egy ember is emlékezik arra, aki meghalt. Másrészt, mert nekem is fontos fotomuzeologusként a leltár, kikkel vagyok ilyen emlékezős viszonyban.
A saját könyvtáraimból levadászott visszaemlékező írások sem időrendi, sem fontossági, sem egyéb sorrendet nem követnek.
Csak ahogy megtaláltam őket.