Balla Demeter

Képek a mélyből

A jelenlevők azon része, kiknek részeltetett Balla Demetert közelebbről megismerni, tudja, a többiek meg higgyék el: Ballát hétköznapi, szimpla embernek nevezni butaság lenne és nagyfokú tájékozatlanságról, ember-nem-ismeretről tenne tanúbizonyságot, aki mégis ezt tenné. Ha –tegyük fel – a középkorban élt volna, akkor egyike a hit nevében harcba induló keresztes lovagoknak, vagy tagja az ugyanazon hit nevében másokat máglyára küldő inkvizítoroknak. De sejtésem szerint öregebb korában ő sem kerülte volna el a máglyát. Éget, vagy égetik, ezek a szélsőségek igencsak jellemzők voltak rá. Ma már inkább csak szemlélődik, emlékezik. Van mire. Történt vele egy s más.

Gyermekkorában szerzett beszédhibája megnehezítette számára, hogy szavakba, szépen és érthetően tagolt mondatokba, jól artikulált beszédbe öntse gondolatait, ezért keresett mást, jobbat, neki valóbbat, és találta meg a fotográfiát. Itt viszont már egyáltalán nem dadog, nincs szemernyi beszédhibája sem, aki figyel rá, az kristálytisztán érti. Még akkor is, ha gondolatai koránt sem egyszerűek. Bonyolult érzések, sejtések, hitek, remények, szűkölő félelmek és féktelen örömök fogalmazódnak meg bennük, a fény-kép-írás nyelvére lefordítva.

Balla Demeter immáron öreg. Megélt hetvenöt évet, ebből átfényképezett több mint fél évszázadot. Ha csak mindennap egy tekercs filmet használt el, akkor hetente készített 252 fotót. Havonta ennek megfelelően 1008, évente 12096, 50 év alatt 504800 felvétel. Fél millió kimerevített pillanat az időfolyamból! Itt most félszáz fotóját látják. Ha az összeset ki akarnánk állítani, tízezer ilyen terem kellene. És ez nem csak játék a számokkal. Menjenek el hozzá, nézzék meg archívumát, valóban ennyi képe van. Megadatott számomra az a nem mindennapi szerencse, hogy az évek hosszú sora alatt ezen képek nagyobb részét kezembe vehettem, megnézhettem, különböző kupacokba rendezhettem, ezekből kiállításokat, könyveket, katalógusokat szerkeszthettem. Ebből a félmillió képből néhány ezer beégette magát szemem recehártyájára, az eredeti nélkül is bármikor képes vagyok felidézni, részletesen elmondani, mi van a jobb alsó, vagy bal felső sarkában, melyik miért hatott rám. Ez az életműve, ezt adta nekünk, ezt hagyja majd ránk, ha végleg lemerül oda, ahonnan képeit felhozta.

A Titanic képei cím természetesen szimbolikus. Pontosan annyira két- vagy inkább többértelmű, mint Balla Demeter fotográfiái. Jelenti önmagát és utal valamire, ami nincs a képen, csak eszünkbe jut róla. És ez az igazán fontos és jelentős Balla képeiben. Persze azoknak, akik nem fogékonyak a világ látható részein túl lévő világra, azokak ezek csak szimpla tárgyak, megszáradt virágok, összeaszott banánok és körték, meztelen emberek, leölt bikák, egyebek. Azok nézzék ezt, mert ezek is szépek, fotográfiailag jól megoldottak, szépen komponáltak, jól világítottak… És felejtsék el a kiállítás címét. Akik viszont ezeket a képeket arra használják, hogy segítségükkel újabb és újabb belső képeket idézzenek fel, akik képesek egy éjfekete tóban megcsillanó fényörvényben áttételesebb jelentéseket is érzékelni, akiknek egy homokban hagyott nyom, nem csak egy fizikai lenyomat, hanem annál több, rejtélyesebb, akik a növény biológiailag, tudományosan teljesen indokolt porzójában és bibéjében mélyen erotikus tartalmakat képesek felfedezni, akik egy székre vetett kabátban, kalapban egy örökre eltávozott ember itt hagyott nyomát látják, és akiknek erről ráadásul még eszükbe jut Ady Endre, s na, legyünk telhetetlenek, még asszociálnak Cseh Tamás tegnapi és mai énekmondó egyik dalára is, nos azoknak, de csak azoknak, nem kell magyarázni, miért választottam A Titanic képei címet. És nekik, elsősorban nekik ajánlom ezt a kiállítást is, amit természetesen nem nyitok meg, hiszen nyitva van.
A kép pedig 2004. március 15-én készült, Demeter barátai láthatóak rajta, akik mind örültek, hogy ő kapta az azévi egyik Kossuth-díjat.