Balla András

Az Ember tragédiája


Induljunk ki a tényekből. Az is vezethet valahová. Van egy családi indíttatás okán természetismerő, szerető ember, aki időlegesen félretolva festői, grafikusi énjét, elvégzi a Kertészeti Egyetem kertépítő mérnöki szakát, s kerteket, parkokat tervez 1984-ig, amikor is, miért, miért nem, a fényképezőgépet választja. És volt egy ember, aki a huszadik század második felében otthagyta a szocializmust építő társadalom mindmegannyi értékét, s remeteségre adta a fejét, felépítve magának egy sok szempontból élhetős magán-világot. Ők ketten aztán egy pontosan meghatározható tér-idő koordinátaponton találkoztak. Évtizednyi sokat beszélgettek, közben számtalan fotó is készült.

Balla András – meggyőződésem szerint – nem Borostyán Imrét fényképezte, hanem saját, létező, de megfelelően ki nem élt, erővel leszorított vágyait. Munkája ekképpen hasonlatos ahhoz az íróéhoz, aki saját élményanyagát más szereplőkkel megéletve mondatja el, a valóságot a vágyott, de nem csinált irányba alakítva az írói szabadság jegyében. Balla András sem tett másként. Fényképezhette volna dokumentaristaként, szociófotós módjára a dolgok árnyoldalait, realitásait is. Borostyán Imre fázik a fólia alatt. Borostyán Imre nadrágja csupa sár a két napja zuhogó eső miatt. Borostyán Imrét megcsípte egy rovar és fáj neki, Borostyán Imre meghűlt és náthás, vagy éppen valamiben korlátozzák, kinevetik, utálják vagy bármi más. De nem. Balla az általa vágyott, romantikus természetközelben élés vágyképeit fotografálta a korlátokat figyelembe nem vevő, belső szabadságot megélni próbáló idős ember alakjában. Azt, amely mindannyiunkban él, kiben kicsit, kiben jobban, kiben pedig borostyánimrei mértékben.

Minden jó fotó, minden jó kép, minden jó mű közös jellemzője, hogy nem (csak) arról szól, ami első ránézésre látszik belőle. Ez a képsor természetesen nem a remetéről szól, akinek neve volt, nem a fényképészről, akinek neve van, hanem mirólunk, akiknek még felkínáltatott egy utolsó esély a mást, másképpen, mással élésre. Balla fényképészi attitűdje sem szociofotósi. Nem célja úgy megmutatni a valóság valamely szeletét, hogy azzal segítsen jobbá tenni bármit is. Nem. Nagyon nem, sőt éppen a fordítottja. Megmutatom ezt nektek – mondja -, hogy elgondolkozhassatok, hol rontottátok el, miképpen segíthettek magatokon. Ha akartok. Ha mertek és bírtok. A dolog tragédiája ott kezdődik, hogy ezt az üzenetet az emberek többsége nem értette meg. Sőt! Azt hitték Balla kiállított képeit nézve, hogy itt az idő a cselekvésre, ezt a szegény Borostyán Imrét meg kell menteni. Segíteni kell neki az emberiesség, a humánum nevében. Komfortos öregotthonba vitték, ágyat kapott és szekrényt, mostak rá, fürdették. És a remete ebbe a segítségbe bele is halt utóbb, annak rendje-módja szerint. A sorsával példát mutató Borostyán Imre így lett mártírrá a szememben, miközben esze ágában sem volt azzá lenni. Ő csak élni akart. Ő csak úgy akart élni. Mert tudott valamit, amire a fényképezésével eltöltött évek alatt Balla András pontosan ráérzett, amit fotóiban ráadásul meg is tudott mutatni, és amit mi vagy nem tudunk, vagy gyávák és tehetetlenek vagyunk úgy csinálni. Borostyán és Balla megtette a dolgát. Most már rajtunk (lenne) a sor.
Nem vagyok optimista.
A képet alig néhány hete csináltam Esztergomban Andrásról és Forte-biciklijéről.