2009. október 19., hétfő

Balogh professzor

Professzor Balogh Ernő, az ügy-es ember.
Nem ismertem, de valószínűleg jóban lettünk volna, ha a sors is úgy akarja. Mert én nagyon bírom azokat az elkötelezett, ügy-es és nem ügyes embereket, akik saját életüket arra használják, hogy az előttünk járók eredményeit összegereblyézve, hozzátéve a magukét, utódaikra takaros kis boglyát hagyjanak. Amióta világ a világ, ez így működik, így megy a világ valamerre, azt mondjuk, nem állítanám meggyőződéssel, hogy előre. Vannak néhányan, igen kevesen ilyen ügy-es emberek, akik gyarapítják az emberiségnek önmagáról, az őket körülvevő világról alkotott képét, ismereteit. Aztán vannak, igen sokan, akik erről tudomást sem vesznek, nem tesznek hozzá és nem vesznek el belőle. Ezeknek mindegy, nézzék tovább a Való Világot. És persze mindig vannak néhányan, akik arra teszik fel életüket, hogy a mások által létrehozott értékeket elpusztítsák. Ezekkel meg nem beszélgetni kéne.

Nem vagyok túlságosan optimista, ez talán kiderült az eddigiekből is. De ha már választhatok aközött, hogy kiállítás megnyitó ürügyén felmondjam itt eminens tanuló módjára a szerző ismert, kinyomtatott, számtalanszor megjelent életrajzát, vagy páratlan munkásságát felhasználva megosszam Önökkel elkeseredésemet a magyar fotográfus szakma hihetetlen mélyrepüléséről, a középszerről, a nemtudás természetességéről, ami az alkotások létrehozásától a befogadásig, a kiállításoktól a sajtóig, a tanároktól a kritikusokig mindenre és mindenkire érvényes, akkor én az utóbbira szavazok..

Ezért tudom örömmel megnyitni annak az embernek a kiállítását, akinek a fejében még minden együtt volt. Nagytudású geológusként, mineralogusként tökéletesen tisztában volt a Föld kialakulásának folyamatával, a szellem szárnyán bármikor képes volt 1-2 évmilliót előre vagy hátra ugrani, akkor, amikor sok ember már arra sem tud elfogadható választ adni, mi volt vele tegnapelőtt, három és fél éve, vagy mi lesz holnapután vagy jövőre. Professzor Balogh nemcsak a földtörténeti korszakokban volt otthon, de szűkebb pátriájában Erdélyben is. Nem volt olyan hegy, barlang, forrás, borvízkút, amit személyes jóismerőseként, ne üdvözölt volna, amikor újra és újra felkereste. Jó dolog, ha valakinek nemcsak hazája van, de otthona is, akinek mindennapjai úgy telnek, hogy újra és újra szemrevételezi jó gazdaként azt a földet, mely őt a magáénak tudja, tudta. De professzor Balogh nemcsak a nagy, kozmikus vagy globális összefüggésekben találta meg helyét tökéletesen, nemcsak szűkebb környezetét, Erdélyt ismerte úgy, mint más a saját kertjét, de volt még valami ezeken túli képessége is. Mindazt, amit tudott, élt még valamilyen formában meg is tudta osztani velünk, nálánál kisebb tudású, esendőbb embertársaival. Tudott fényképezni. Nem akárhogyan, hanem úgy, azzal a komolysággal, felkészültséggel, amiként élete összes többi dolgát is végezte. Ha nem hiszik, nézzék meg! Most.

1 megjegyzés:

  1. Nem tudom, csak gyanítom, mikor hangozhattak el ezek a szavak. Amikor én is szívesen ott lettem volna Professzor Balogh tárlatán, de nem volt alkalmam sem Budapesten, sem Kolozsváron, de még Csíkszeredában sem látni élőben képeit, mert mindig úgy jött ki a lépés. Van ez így. Annál jobban ragaszkodom néhány felvétele digitalizált változatához, ami birtokomba került és őrzik a fenti sorok igazságtartalmát.

    VálaszTörlés