Emlékek 2

Európa felé –eggyel kevesebben

Nekrológot jó dolgában ember nem ír. Ha mégis, azt akkor vagy valamely szükség diktálja, azaz hivatalból muszáj írnia, netalán pénzt kell keresnie, esetleg egyéb undokság forog fenn, vagy. Vagy úgy érzi, maradt valamilyen személyes, elintézetlen ügye az elmenttel, s kihasználva az utolsó lehetőséget, kétségbeesett kísérletet tesz, hogy legalább egyoldalúan, a maga részéről tisztába tegye, lezárja, elintézze azt, amit más már befejezettnek nyilvánított. Ez viszont törvényszerűen nem a halottról, hanem a még élőről, nevezetesen rólam szólna. Akkor legyen az a címe, hogy nekrológ magamról, Szilágyi Gábor ürügyén? Akár. Ha nem tartanék lehetőség szerint mindent hét lakat alatt, ami rólam talán lényeges. Ha lenne kedvem egy kis exhibicionizmushoz, ha meg akarnám mutatni magamat. Ezeknek?
Marad a cím. A feladat kényszerítő erejű, bármennyire rossz is most nekem, meg kell írni. Mert elment egy ember, aki bizonyos fokig a tanítóm volt, akitől jót, rosszat vegyesen, de sokat tanultam. Akitől nem olyan, hanem ilyen lettem. Aki a hatvanas években két esztendőt állami ösztöndíjjal a Sorbonne-ra járva, valamit hozott a magyar szellemi életbe, ami hiányzott, hiányzik, hiányozni fog. Aki akkor kezdett fotóelmélettel, fotótörténettel foglalkozni, amikor ezek Magyarországon még nem számítottak (ennyire sem) a magyar kultúra integráns részének. Ha van valami elmozdulás, az nem kis részben neki is köszönhető. Köszönöm. Az egyetemes fotóművészetről húsz éve írott könyve itthon mondhatni előzmények nélküli volt, hatása, szerepe ennek megfelelően igen nagy. Negyvenezer példányban őrződik negyvenezer könyvespolcon, s negyvenezer kéz veszi le évről-évre, minthogy jobb, használhatóbb azóta sem íródott. Tipikusan bölcsész-szemléletű, a gyakorlattal sokat nem bíbelődő tudósként nagyobb fontosságot tulajdonított egy hiteles szövegemléknek, mint öt, ennek ellentmondó jelenségnek, amit az élet produkált. De szövegei fontosak, forrásértékűek, sokak által használtak, idézettek, s ezért akkor is, most is teljes a bocsánat. Magányos, magának való ember volt, mind magánéletében, mind kutatóként. Ez élete utolsó évtizedében, amikor gyakorlatilag együtt élt közeli halála rémképével, csak fokozódott. Alig ismertem, pedig találkoztunk néhány százszor. Tudtam hogy beteg, de ezt csak kitaláltam, ő nem mondta.
Kutatási területet számára elsősorban a film és a fotográfia története, elmélete jelentett. Több könyve, mégtöbb publikációja jelent meg ebben és a vizuális rendszerek szemiotikai, művelődésszociológiai tárgykörében. Előadások százait tartotta. Tanított. Nemcsak engem. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaként 1973-tól éveken át annak fotószakírói ösztöndíjasa, később a történeti és múzeumi bizottság elnöke volt.1981-ben résztvett a korszakos jelentőségű Tény-kép kiállítás előkészítésében, megszervezésében, az 1945 utáni rész kurátora is volt. Daguerre könyve bár látszólag egy francia panorámafestő, feltaláló életéről szól, mégis inkább tekinthető a fényképezés felfedezésének több szálon futó ismertetésének. Elhiszem a halálát bejelentő rövidke kommünikének, miszerint hogy „Írásai a filmelmélet tárgyában úttörő szerepet töltöttek be, csakúgy mint a magyar játékfilm történetében a Tűzkeresztség és az Életjel című kötetei, amit ma kézikönyvként használnak. 1990-ben az ő kezdeményezésére kezdődött el a magyar nyelvű filmszakirodalom számítógépes adatbázisának építése.”
Meghalt, s mindez már csak múlt idő. Nem fontos. Mert mondhatunk bármit, aki meghalt az már nincs. Élete két dátum közé beszorItva: 1942. január 11- 2001. augusztus 21. Amit e két pont közt megcsinált, addig áll, míg használják, szelleme addig él, míg emlékeznek rá, teste már csak gyorsan bomló anyag.
Mi meg már tőle sem tanulunk többet.