Emlékek 5

104

Nagyon veszélyes vizeken evezett Tabák Lajos az utolsó két évtizedben, miközben ő erről a legkevésbé sem tehetett. Ha érdeklik, elmesélem.
Fotómuzeológusként aggódva figyelem már jódarab ideje azokat az alkotókat, akikkel kapcsolatban bármi, hangsúlyozom bármi, érdekesebb lesz, mint a produktum, az alkotás, a mű. Ismerünk jól sztorizó fotográfusokat, akik mindig tudnak kollégákról jó történeteket. Ismerünk fotográfusokat, akikkel mindig történik valami. Egy-egy megesett dolog aztán odakapcsolódik leválaszthatatlanul az emberhez, s attól kezdve már nem az a lényeg, hogy milyen fotót készített legutóbb, hanem hogy tudod-e mi történt vele… Már megint … És a történet a népköltészet részévé válik, szájról-szájra jár, kicsit mindenki hozzátesz, ezt-azt kihagy…pontosan úgy, ahogyan annak idején tanították irodalomórán. És attól a pillanattól fogva a történet elébe tolakodik az embernek és elfedi a képet is. Nincs mű, nincs művészet, csak a mese, a duma. Ezt neveztem veszélyes víznek.

Tabák Lajos nem volt sztorik hőse. Az aztán végképp nem. Aki ismerte, tudja, hogy ez olyan messze állt tőle, mint innen a Holics utca 3-ból a Saturnus külső gyűrűjének túlsó oldala. De mégis népmesei figura vált belőle, hiszen ha az utolsó húsz évben bárhol említették, mindig a kora került előtérbe: Már 84 éves és még mindig fényképez. Kilencven évesen ezt és ezt tette. Száz évesen még eljött Szolnokról Kecskemétre a fotómúzeumba, hogy megnézzen egy őt érdeklő kiállítást. (Ez utóbbi történet mesélésében, bevallom, magam is élen jártam) Aztán lett 101, 102, 103 és azt hittük, hogy ez így megy, míg a világ-világ. De nem. 2007. november huszadikán ennek is vége szakadt. Meghalt Tabák Lajos a legöregebb magyar fényképész. Lekopott egy pillanat alatt az őt elfedő sallang és újra érdekes lett és lesz a fotográfus Tabák Lajos, aki 1917-ben vette kezébe a fényképezőgépet, s utána megszakítás nélkül használta, míg csak látása engedte. Világoson, a Bohus kastélyról készítette első felvételeit egy primitív box-géppel, ott, ahol alig hatvanegynehány évvel azelőtt Görgey tábornok aláírta a fegyverletételt. Nem akarok az idővel a kelleténél többet foglalkozni, de beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogyan lehet néhány, az átlagosnál hosszabb élettel egy egész történelemkönyvet átívelni a tízedik oldaltól a végső tartalomjegyzékig.

Nem tagadhatjuk el ebben a visszaemlékező írásban sem, hogy Tabák hosszú munkásságának legfontosabb, legérdekesebb része, mely 1924-ben kezdődött, lezárult alig húsz esztendő alatt. Amit utána fotografált, azt már csak ennek fényében lehet és kell szemlélni. Addig viszont elkészítette a magyar fotográfia legfontosabb, emblematikus fényképeinek egy részét, gondoljanak a Magánút, nincs átjárás, vagy a Modern csendélet képeire. Néhányadmagával műfajt teremtett. Ha bárkivel az évek során vitám kerekedett arról, hogy vajon szociofotó létezhet-e anélkül a szilárd meggyőződés nélkül, hogy az elesett, nyomorult, szegény embereken lehet segíteni a fényképek agitatív erejével, azokat hozzá küldtem. Kerekedett. És Tabák Lajos mindenkinek elmondta, hogy őt az illegális kommunisták bízták meg annak idején azzal, hogy készítsen olyan felvételeket, amelyek a művészi meggyőzés erejével tárják fel a munkások és a parasztok nyomorúságát. A párt külföldi propaganda kiállításokhoz kérte tőle ezeket a felvételeket, de persze megjelentek a Kassák Lajos szerkesztette A mi életünkből, A Munka első fotókönyvében is, ami viszont egyszer és mindenkorra kijelölte helyét a magyar fotográfia klasszikusai között. És még azt is elmondta, hogy aki nem hiszi legjobb meggyőződésével, hogy segíthet, annak nem lenne szabad fényképezőgépével betolakodnia mások nyomorúságába. Megfontolandó mondatok, azt gondolom. Kár, hogy nem mondja többször.