Szombathelyről szóljon a nóta

Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk?


Nem kéne többet tennem, csak felmutatni ezt a képet, s hagyni mindenkit csendben öt percig gondolkodni, majd halkan azt mondani a kiállítás megnyílt. Megpróbáljuk?
Ha nem, kénytelenek még engem hallgatni egy kis ideig, ne izguljanak, a kiállítás így is, úgy is meg fog nyílni.

Négy név, négy mínusz egy élet, mely innen-onnan elindult, haladt, egy ponton találkozott, öszeforrt egy kézfogásban, kis ideig párhuzamosan ment, majd ismét szétvált, hogy most negyedszázadnyi idő múltával, egy kiállításnyi időre ismét összetalálkozzon. Ennyi. Ennyi?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Dallos, Liszy, Bonyhádi, Rosta kiállítása, annak megnyitója kizárólagosan vagy főleg szakmai ügy lenne a számomra. Mert ha csak ennyit jelentene, akkor nyugodtan, okosan beszélnék irányzatokról, ráérzésekről, utánzásokról és újdonságokról, melyek meghatározták a késő szocializmus utolsó évtizedének magyar fotóművészetét. Vagy szólnék Bonyhádi nyugati fotósújságjainak hatásáról, Dallosnak a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójából hetente-havonta hazahozott élményeiről, benyomásairól, a kis Rosta, a Joci keresgéléseiről, Liszy meglehetős önpusztító életéről és ezt tükröző képeiről. A végén pedig összegző módon megállapítanám, hogy volt itt Szombathelyen a hetvenes évek végén, nyolcvanasok elején egy jó időszaka a magyar kortárs fotográfiának, amivel e négy alkotó és a lazábban, szorosabban hozzájuk kapcsolódó néhány fotográfus hozzájárult az egészhez, amivel ha akarták, ha nem, de beírták nevüket a magyar fotótörténetbe..

Ha ezt mondanám, igazat állítanék, de kit érdekel ez itt, most? Nagyobb a tét, gondolom én. Feltehetem-e a mindenki fejében megforduló kérdést: Lehet-e, kell-e egy egyszervolt csapatot újra összehozni? Értelmes dolog-e az azóta eltelt negyedszázadot aszerint vizsgálni, melyikük mit őrzött meg az egyszer volt közösből, mit hozott át a túlsó partra? Van-e túlsó part egyáltalán? - kérdezhetné bárki is. És válaszolhat is ki-ki a maga módján a kérdésre. Én is megfogalmazok egyet, a magamét.

Mi történt ezzel a négy emberrel? Liszy János meghalt. Életműve csonka maradt, mára már rajtunk, keveseken kívül a kutya sem emlékszik rá. Vele kapcsolatban lehet és kell is terveket kovácsolni, mit tegyünk helyette, hogy megmaradt képei, negatívjai valahogy ismét emberek elé kerüljenek, hathassanak. Mert megérdemli, mert bizonyos fokig az adósai vagyunk, s eljött a törlesztés ideje.
Rosta Józsi elkerült Szombathelyről, láthatólag megtalálta új helyét, s időről időre új képekkel, új kiállításokkal jelentkezik. Lehet, őt békén kell hagyni. Vagy nem? Ez az ő kérdése.
Bonyhádi Károly érdekes képlet. Itt maradt, dolgozott és dolgozik, mindig is tett nagy vargabetűket, műfajokat váltott, nemrégiben volt egyéni kiállítása, lehet, hogy ő is jól van? Bólints, Karesz!
Dallos. Aki az egésznek a középpontja volt, minden tekintetben. Akinek a jobbjáért nyúlt mindhárom kéz ezen a képen is. Aki tudhatóan a legtehetségesebb volt mindőjük közül. Akinek akkoriban viszonylag jól is ment, több kiállítása, megjelent képe volt, akit ismertek innen 240 és 420 kilométerre is. Ő fogta össze ezt a csapatot, ő szabott fazont, irányt, mértéket. S azóta? Liszy meghalt. Rosta elment. Bonyhádi másfelé kanyarodott. Ő meg maradt. Maradt egyedül, egyre kisebb körben sugározva erejét, energiáját, tehetségét.
Ne bántódjék meg senki, de én, ma miatta jöttem el, miatta beszélek itt és bizony hosszú ideje töröm a fejemet, mit lehetne, mit kéne tenni, hogy Dallos ismét dolgozzon, hogy új képekkel szomorítson, vidámítson többünket. És ha van valami értelme ennek a negyedszázadnyira visszatekintő kiállításnak, akkor ez: se ő, se mi nem pocsékolhatunk el ennyi tudást, tehetséget büntetlenül. Dolga van magával és dolgunk van vele. Huszonöt éve ő nyújtotta a jobbját felétek, most ti vagytok soron. Vagy mi.