Klapka-légió

A részvétel a fontos, nem a győzelem. (Pierre Couberten báró)

Mi ezt a mondást, az érdemdús bárót majd három évtizeddel megelőzve, már feltaláltuk. Mi több, sikerrel alkalmaztuk. S újratanulva erre a neves alkalomra mindazt, amit a történelem szakon annak idején tanítottak a Klapka légió rövid életű, alig 80 napos regnálásáról, úgy érzem, nincs mondat, mely jellemzőbb lehetne erre az egészre.

A fénykép kíméletlen, kegyetlen dolog. Egyszer elkészült. A körülményeket igazából csak a jelenlevők ismerik, a személy, a fényképész, a kortárs szemtanú. A kép általában nagyon gyorsan kikerül ebből a körből, s innentől kezdve ki-ki bármit gondolhat róla. A mindenkori képnéző vérmérsékletére, habitusára, ide-oda elkötelezettségéről vallanak a képpel kapcsolatos utólagos kommentárok, értelmezések. És ez így van jól.

Én, - az itt jelenlevők között vélhetőleg egyetlen fotómuzeológusként- megpróbálok most csak a képekről, azok utólagos értelmezéseitől független keletkezéstörténetéről szólni. (Természetesen ez is csak fikció, hiszen, nagy sajnálatomra még én sem lehettem jelen e fényképek születésekor). Ehhez viszont kénytelen vagyok egy rövidke időutazásra meginvitálni Önöket. Próbálják meg elfelejteni, hogy 2009. március 14-én Kiskunfélegyházán vannak. Gondolják helyette mondjuk azt, hogy 1866. augusztusában, a poroszországi Ratiborban álldogálnak.
Nos, megpróbálják?
Aki ezek után még mindig azt hiszi, hogy őt úgy hívják, ahogy, és egy kiállítás megnyitón van Kiskunfélegyházán, nos, az nyugodtan beszélgessen még egy kicsit a szomszédjával, nézelődjön, mert nekik néhány percig semmi olyanról nem fogok tudni beszélni, ami a kiállításhoz készült katalógusban ne lenne benne sokkal részletesebben, jegyzetanyaggal megtámogatva, illőn, ahogy az kell egy tudományos tanulmányban.

Ellenben akik el tudtak lépni a mától, azok gondolkodjanak egy kicsit velem együtt. Itt vagyunk Ratiborban, vagy Bauerwitzben, talpig uniformisban, oldalunkon fegyver. Jó, jó, porosz a mundér, osztrák és porosz a fegyver, de azért a zubbony alatt keblünket igaz magyar hazafias érzelmek feszítik. El vagyunk szánva, hogy az éppen csak megkezdett hadjáratot, melyet Turzófalváról visszafordított a bennünket csak nagypolitikai játszmái segítésére használó porosz hadügy, bármikor folytassuk. Készek vagyunk már holnap újra megindulni, harcolni és meghalni egy ügyért, melynek gyökerei majd két évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. (A konkrét események, a történelmi szituáció ismeretét itt ugye joggal feltételezhetem)

És indulnánk. És harcolnánk végre. És várjuk, hogy végre valaki mondja már el, érthetően, mi a fene is van. Miért vagyunk még mindig itt? Miért fordultunk vissza? Miért mondott le Klapka tábornok? És senki nem mond semmit, mindezek helyett csak újra és újra eljön a reggel, felvesszük az egyenruhákat, próbaképpen suhintunk egyet a levegőbe kardunkkal, célra tartjuk, de el nem sütjük a puskáinkat, pisztolyainkat. Sorakozunk, alaki gyakorlatokat végzünk, elvégre katonák vagyunk, vagy mi. Nap, mint nap hallhatunk egy-két lelkesítő szózatot, feszülten várjuk és órákig tárgyaljuk a legkisebb hír-morzsalékot is. Felelevenítjük a közeli és távolabbi múlt dicső eseményeit, néha iszunk, néha kicsit kakaskodunk, de estére mindig lecsillapítanak bennünket főtisztjeink kijózanító mondatai. Még nincs hír, még várni kell, még nem jött el a mi időnk, talán majd holnap. És aztán jött a holnap és minden folytatódott így tovább.

Mindent ki kellett találni, hogy ez a nagyszámú, lelkes, harcra kész férfi továbbra is higgyen, hihessen valamiben. És a fényképezkedés, a fényképek dedikálása, albumokba való összerendezése, a képek szervezett csere-beréje nagyon jó időtöltésnek, tartást, lelkierőt erősítő elfoglaltságnak tűnt. A képeken olyannak látjuk és láttatjuk magunkat, amilyennek látszani szeretnénk sajátmagunk és a külvilág előtt. Nyalka, daliás, magyar egyenruhás hősjelöltek a messzi idegenben…

És így születtek ezek a fényképek itt. Konkrét tettek, helyzetek, események helyett a tettrekészség reprezentálásaként. Harci cselekmények helyett a harcra készség dokumentálásaként. És akkor október elején ki-ki vonatra ült, levette az uniformist, s vitte haza a fényképeket. És gondolt, amit gondolt, érzett, amit érzett. Mondhatott bármit, bizonyítékként ott voltak a fényképek.

Hát ezeket olvassa ki ezekből a képekből egy fotómuzeológus.
Köszönöm, hogy velem tartottak.

(Elhangzott Kiskunfélegyházán, a Klapka-légió harcosait ábrázoló fényképek kiállításának megnyitóján, 2009-ben)