Berekméri Zoltánról

Szegény, szegény Berekméri!

„Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.” Radnóti Miklós akkor írta ezt a versét, amikor fotósunk diákként még csak első képeit csinálta. Nagyon sok verset olvasott - tudtuk róla - de mégsem kérdeztem meg tőle sosem, ismerte-e ezeket a sorokat, és ha igen, szándékosan választotta-e egész fotográfiai tevékenységét meghatározó, befolyásoló tézisnek. Lehet, nem is válaszolt volna. Magáról, idegeneknek szinte sohasem beszélt. De az tény, hogy rövidre szabott, alig 65 évnyi életéből ötvenet a fényképezéssel töltött, s ez idő alatt mást, mint e sorokat igazoló képeket nem készített. Márpedig sokat alkotott, becsületesen élt, ezért, vagy ennek ellenére, halála után nem maradt több utána, mint egy kiürítésre ítélt szekrény a Pomázi Munkaterápiás Intézet folyosóján.
Tényleg nem maradt több? De. Még vagy háromszáz, általa nagyított, hihetetlen szakmai gonddal kivitelezett kiállítási képe, hozzávetőleg négyszer annyi negatívja és ráadásként még néhány tekercs színes diapozitív. Ez meg bőven elég ahhoz, hogy jól sáfárkodva velük, téve a dolgunkat, ahogyan kell, ezek révén hírét, nevét tovább fenntartsuk, mint kérészéletű politikusokét, néptribunokét, most épülő, kacsalábon forgó villáik és ezüstkanalaik nyomán.
La Fontaine itt már be is fejezné, legfeljebb egy mondatnyi tanulságot kerekítve a végére, én meg most kezdem. Mert Berekméri Zoli megérdemli, hogy emlékezzünk róla. Harminc éves koráig csak stemplizett szorgalmas postatisztviselőként a békéscsabai postahivatalban, éjszakánként pedig egy sufniszerűségben nagyította képeit. Hogy nem rosszul, azt több tény támasztja alá. (Ha esetleg nem hinnének valami okból a szerzőnek, aki pedig egy igazmondó birkaterelő hírében állt mostanáig) Az faktum, hogy az érettségi előtt álló csabai fiú elnyerte 1942-ben a Magyarország Diákfényképező Bajnoka megtisztelő címet. Az is fix, hogy 1985-ös életmű kiállításában az Ernst Múzeumban, legalább fél tucatnyi, ekkoriban készült képe szerepelt. Pedig akik ismerték, azok tudják, Berekméri nem tett engedményt, amit rossznak ítélt frissen nagyított képei közül, azt azon melegében, ahogy lejött a szárítóról, mindjárt összetépte. Képzelhetik mekkora iskola volt ez nekünk, akkor még ifjonc fotográfusoknak. A mi szemünkben tökéletes és gyönyörű, harmincszor negyvenes nagyításokat repesztett egy mozdulattal kettőbe, ha nem tetszett neki. Nem értettük, kérleltük, adja nekünk, de nem. Igaza volt, ma már tudom. Bár többen járhattak volna hozzá a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor még nagyhírű, sok fiatalt vonzó fotólaboratóriumába tanulni.
Életművének legmaradandóbb darabjai az ötvenes években készültek. Felsorolok néhány képcímét, csak hogy lássák, mennyire nem érdekelte őt a politika, a világ mocska, szemetje, amiből kevesebb akkor sem volt. Ekkoriban exponálta Jó reggelt napsütés című, klasszikussá vált képét egy tejesüvegről, a Zöld emlékművet, mely egy parkban álló szépformájú bokornak kölcsönözte ki a halhatatlanságot, a Spontán diagonált, melyet egy kiállításrendezés során látott meg, a Borzolt víz, a Szelid villanások, az Egy tenyérnyi felhő, s még vagy két tucat hasonló fotográfia. Egyre szűkebb köröket vont maga köré, ahová senkit és semmit nem engedett, de ott belül gyönyörű képeket látott és örökített meg.
Szegény, szegény Berekméri, aki összes kincsét ránk hagyta. Embersége bennünk, akik ismerték, képei a fotómúzeum raktáraiban. Őrizzük, mint igazi fösvények!