Besnyő Éva

Egy kis fecsej -Besnyő Éva ürügyén


1998-ban jelentette meg a fotómúzeum azt a könyvet, mely elsőként próbálta meg összeszedni mindazokat a magyar fotográfusokat, akik a huszadik század valamely kitüntetett pontján emigrálni voltak kénytelenek Magyarországról. Az akkor felsorolt majd félszáz emberből akkorra már sokan meghaltak, de egyikkel-másikkal, már matuzsálemi korban ugyan, de még tudtunk beszélgetni. Ezek közül is sokan elmentek, az utóbbi évtizedben meghalt Paul Almásy, Berkó Ferenc, Nicholas Müller, Stefan Loránt, Lucien Aigner, Muky Munkácsi, Kepes György, Rácz István, Suzanne Szász, Paola Wright. Gondoljunk rájuk egy percre, megérdemlik. Nekünk se jó. Körülnézünk, s már alig van körülöttünk olyan, aki hiteles tanúja lenne a huszadik század első kétharmadában történteknek. Olyan, mint például a most 94 éves Besnyő Éva, vagy az alig fiatalabb Ata Kandó. Isten éltesse őket, maradjanak még köztünk egy darab ideig. Azért, hogy megkérdezhessük tőlük, tőle, valóban szerelmes volt-e Besnyő Évába és testvéreibe a kamaszodó Friedmann Endre, akit Robert Capaként biztos jobban ismernek, és aki október 22-én lenne 90 esztendős, ha… De ezt tudjuk, meglehetősen történelmietlen utólag számon kérni az aknától, hogy miért pont ő alatta robbant fel.
Vagy azt is meg szeretném kérdezni még tőle, milyen volt Pécsi József műtermében tanulni? Mit lesett el a század egyik legnevesebb magyar fényképészétől? Meg még egy csomó ilyen haszontalanságot, amelyek csak arra jók, hogy az ember apró elemekből összerakhassa egy letűnt, fényképészetileg mindenképpen dicsőséges kor történéseit. És ha sikerül neki, akkor boldog lehessen darab ideig.

Besnyő Éva életrajzát felmondani nem tisztem. Tulajdonképpen a kiállítást megnyitni sem igazán dolgom, mert -ha beszélek, ha nem-, a kiállítás perceken belül meg fog nyílni. Inkább csak állok még itt egy kicsit és fecsegek, ha nem zavarom magukat. Emlékezem például arra a kis, galambősz asszonyra, akit vagy huszonöt évvel ezelőtt ismertem meg. Ami azonnal feltűnt rajta, hogy olyan, mint egy energiabomba, folyton ment, tett valamit, aktív volt a végtelenségig, pedig már akkor is inkább a hetven felé közeledett. Éreztem még ezen kívül egy csipetnyi, nememnek szóló lenézést, na ja, akkor még elevenen élt benne a holland feminizmus harcos ideológiája, melynek egyik élharcosa volt. És mindeneken túl körüllengte az a feltétlen jóság, mely egyszerű volt, mint minden nagyszerű dolog. Úgy viselkedett minden helyzetben, hogy ha lehet, jót tesz, mindenfajta érdek, mérlegelés nélkül. Ha nem lehet, akkor félrehúzódik és csak a legeslegegeslegvégső esetben árt Ez nekünk, magyarországi magyaroknak akkor is, ma is igazi kuriózum.

Itt az idő, hogy felvessük ezt a bizonyos körökben még ma is érzelmi hullámokat keverő kérdést: magyar-e a húsz évesen Berlinbe, majd Amszterdamba költöző és ott megszakítás nélkül hetven évet élő Éva Besnyő. Ha igen, miért? Ha nem, akkor kicsoda ő, mely náció tagja? Mondhat ki-ki bármit, vérmérsékletétől, politikai hozzáállásától, meggyőződésétől függően, én csak azt tudom, amit Éva talán egy évvel ezelőtt mondott a telefonba, amikor Helmondból, Atától felhívtuk őt. Csengő, hibátlan akcentusú magyarján ezt mondta: Nézze, én Magyarországon születtem, az anyanyelvem magyar. Hollandiában élek és sokat köszönhetek a hollandoknak, de remélem a fotóim az egész világnak szólnak. Hát így kell ezt valahogy.

A kiállítás, meg ha akar, hát nyíljon meg.