Beszédes Sándor

(Hegyi)beszédem


Miután már 35 éve vagyok fotómuzeológus, fotótörténész, éppen ideje elgondolkodnom azon: ugyan mi haszna, mi értelme van száz éve halott emberek nyomait keresni, fényképeiket őrizni, családfájuk törzsén felmászva, egyenként felkutatni a legkisebb ágacskát, levelet is. Ha mondjuk találnék választ erre, az újfent kérdés: miután ezt magunkban elrendeztük, miért kell megmutatni, kiállítani, kiadni a fellelt adatokat, műveket? Kedvem alakulásától függően tudok optimista és kevésbé az magyarázatokat adni erre.
Kezdjük az egyszerűbbel. Ha elkedvetlenedem, akkor arra gondolok, hány ember tud bármit is erről az emberről? Hányat érdekel? És ha mondjuk igen, akkor mihez kezd vele? Szétnéz az ember maga körül és olyan mértéktelen értéktelenedéssel találkozik, ahol az ilyen típusú tudás nemhogy felmutatandó érték, de inkább szégyellnivaló anakronizmus. Győzike, a sorozatok, a bulvárlapok országában nagy lelkierőre, tartásra vall másnak lenni, mint a többség. A magunkfajta még ilyen helyzetben is tovább csinálja persze, mert nem tud másként tenni. Legfeljebb gyakrabban mondogatja magának, hogy az megnyugtató érzés, hogy legalább nekem fontos, és az már valami.
Alkalmanként jobb kedve kerekedik az ilyesféle embernek. Mondjuk, találkozik még egy olyannal, mint ő, és megbizonyosodhat róla, nincs egyedül az útján, más is poroszkál vele egy irányba. Ilyenkor az ember elmondhatja végre, hogy milyen fantasztikus dolog egy száz éve meghalt fényképész bőrébe bújnia, hogyan áll össze kitartó kutakodás árán egy rég elmúlt élet, apró mozaikdarabkákból, hogyan tud újra élővé tenni egy múlt idős létet. Mindennapi sikerélményünket add meg nekünk ma… És ilyenkor kapja meg az ember a saját végső kérdésére is a választ, mivégre próbálunk értéket teremteni, úgysem érdekel senkit, úgyis meghalunk, úgysem viszünk magunkkal semmit… De igen. Akadhatnak a következő száz év múltán is egyesek, akik azt kutatják, mit mondott egy KK nevű fotómuzeológus 2009. szeptember 25-én Esztergomban, a levéltárban. És így megnyugodva, megyünk újra levéltárba, poros padlásokra, nedves pincékbe, és boldogok vagyunk, mert azt csinálhatjuk, amihez értünk, amitől megvan az értelmes élet élésének illúziója.

Beszédes Sándor életútját itt, most felmondani nem tisztem. Tessék elolvasni Kaposi Bandi tanulmányait, Zsilinszky Zsófia nagyon alapos kutatási eredményeit, Papp Juli cikkét Beszédes sokszorosító tudományáról, vagy csak befogadni az itteni szövegeket. Én is írtam vagy húsz évvel ezelőtt róla ezt-azt. De néhány nagyon fontos részletre azért felhívnám a figyelmüket. Amikor Beszédes Sándor életét vizsgálgatjuk, fontos, hogy tudjuk, mik azok a tipikus dolgok, melyek pontosan ugyanúgy megtörténtek a kor másik háromszáz magyarországi (és nem okvetlenül magyar) műtermes fényképészével, s mik a csak rá jellemző specifikumok. Ezek között három mozzanat teszi érdekesebbé, fontosabbá, a csak portrékat fényképező, megrendeléseket teljesítő pályatársainál. Ezek egyikeként megkaphatná a maga korában legtöbbet utazó és fényképező fotográfus címét. Épített kocsijával, mely egy komplett fényképészeti laboratóriumot szállított, lévén a nedves eljáráshoz mindent a felvétel helyszínén kellett hosszas munkával elkészíteni, megelőzte Klösz Györgyöt és olyan felvételeket csinált az 1850-es évek közepétől kezdve, melyek a méltán világhírű Roger Fentoné mellé emeli nevét. Csak zárójelben és halkan jegyzem meg, Esztergom városának mindennél jobb propagandáját jelentené egy szépen kivitelezett Beszédes album kiadása. A másik megkülönböztető jegye az egyházi gyűjtemények, műtárgyak fényképezése, míg a harmadik az a kísérlete, ahogyan a tónusos nyomtatás feltalálása előtt megpróbálta fotómechanikai úton sokszorosítani képeit. Ez a három dolog még pluszban jön ehhez a kiállításhoz, mely most inkább csak az esztergomi illetőségű képeket sorakoztatja egymás mellé. Ami nem baj, de tudjuk: Beszédes Sándor ennél fontosabb, jelentősebb fényképésze a magyar kultúrának.

De ismerik a mondást: aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mi most becsüljük ezt, s ha lehet, tegyünk meg mindent egy átfogó, Beszédes minden dolgát, képét összegereblyéző monográfia megjelentetéséért.
Mindenki jól jár vele, higgyék el. Mint ahogy azzal is, hogy én most abbahagyom ezt a beszédet.